Ha egy film high-concept, akkor ott már érezzük, hogy túl szép, hogy igaz legyen. A képi világra tényleg rágyúrnak, viszont így nem marad muníció a film többi részére. Itt is érezzük ezt, s nyögjük is a hatását, de ezen túl is vannak zűrös részek.

Az Ink egy olyan világot próbál bemutatni, ahol a mi életünkön és síkunkon kívül létezik másik is. Itt olyan lények, vagy inkább lelkek laknak, akik hatással vannak az életünkre álmunkon keresztül. Emma lelkét egy furcsa szerzet rabolja el, a megmentése pedig csak úgy lehetséges, ha a mesélőknek sikerül visszavezetniük Emma apját a helyes útra, azaz vissza lányához.

Egészen a film végéig azt hisszük, hogy értjük a történet idő- és cselekményszerkezetét. Aztán egyszer csak tessék. Fejünkre borítják a világot. Az utolsó 10 percben összemossák a jelent a jövővel, de vegyítenek bele egy kis múltat is, nehogy biztonságban érezzük magunkat. Kutatunk az emlékezetünkben, hogy utaltak-e rá, hogy ez így lesz. És tényleg. A másik, túlvilági vagy akármilyen síkon az idő fogalma nem úgy létezik, mint nálunk, szóval nincsenek a lineáris időhöz kötve, mint mi. Így lehetséges, hogy belekeverjenek jövőt a jelenbe, és a végén minden happy legyen.

A történet egyszerűségét – és mondjuk ki – gagyiságát próbálják elfedni ezzel a mindfuck jellegű meséléssel. Pontosabban az unalomba fulladt történet felrázására tesznek kísérletet a játékidő utolsó 10 percében. Ezzel már messze elkéstek ekkora, mert hatalmas ásításaimat nem teszik semmissé.

Próbálkoznak másképpen is a történetet takargatásával. A film vizualitása teljesen öncélú. Néhány jó ötlet azért akad: az első harcjelentben az összetörő majd maguktól helyrejövő tárgyak nagyon ötletesek. Ez a konstans, határokat elmosó effekt vicces kábé 2 percig, de aztán idegesítővé válik. Sőt még a fényekkel is furcsán játszanak, ami az előző hatást erősíti. Úgy érezzük, mintha valami probléma lenne a látásunkkal; mintha valami erősen hallucinogén anyaggal dúsítottuk volna az élményt, és mindenfélét összeflesselnénk. :)

A film elején még volt valamennyi suspense, és hangulatot is fent tudták tartani, de ez hamar kipukkant, mint egy lufi. Később csak a zenével tudtak valamennyit visszacsalogatni az elején felvillantott hangulatvilágból. Viszont a zene példás, ehhez kétség sem fér.

A színészekkel is több gond van, mint az ideális lenne. Sokat bénáznak, a szöveg felolvasásnak hat, ahelyett, hogy átélnék, amit játszanak. A színészi gárda nagyon vegyes. Volt, akire nyugodt szívvel bólintok, s volt, akitől falra akartam mászni. Ez sem segített sokat a filmen.

Az i-re a pontot a végén a torkunkon letuszkolt moralizálással teszik fel. Olyan dolgokat löknek elénk, amit magunktól is tudunk. Önismeret, önbecsülés, bűntudat, megbocsájtás, és a szeretet átható és mindent legyőző ereje. Ezekkel nincs gond, lehet adagolni, csak érezni kell az arányokat. Itt ez sem jött össze. Az utolsó 10 percbe próbáltak mindent belesűríteni, ami előtte van csak vergődés – elviselhetetlenül hosszúra nyújtott bevezetés.

Az Inken látszik a törődés, hogy van mögötte munka rendesen, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy a film tényleg maradandó élményt nyújtson. A film elvergődik másfél órát, kapunk valami történetecskének már nevezhető valamit, moralizálunk és mindezt feleslegesen műanyag csomagolásban tárják elénk. 4/10. Se több, se kevesebb.

Ink
színes, amerikai film, 107 perc, 2009
r: Jamin Winans