Vannak filmek, amik sajnos belesnek abba a hibába, hogy másnak próbálják eladni magukat, mint amik valójában. Elsősorban a trailerrel lehet ebbe belefutni. Nem könnyű két percben érdekes, valós tartalmat mutató és nem élményromboló montázst összedobni. Ha valaki béna és teleszórja a két percet spoilerrel, akkor azt elnézzük neki, mert mindenki hibázhat, viszont ha valaki másnak állítja be a filmet, mint ami valójában... Nos, ott már talán jogosan vagyunk mérgesek.

Gondolom ebből a sok szájtépésből itt az elején már rá lehetett jönni, hogy Clooney a kecskéivel nem azt nyújtja, mint amit ígér. A tréler több mint két perce egy agyament vígjátékot vetít előre, ahol hatalmas nevek parádéznak - remélhetőleg sikerrel. Ehhez képest a valóság? Nem sok köze van az előzeteshez, de ahhoz sincs sok, amit várnánk az előzetes mázának eltávolítása után. Szimplán csak csalódás a film.

A történet szerint az amerikai hadseregnek van titkos okkultista csoportja, akik a jövő szuperkatonáit képezik. Ezek a katonák a jedikhez hasonlóan az elméjüket használják harcra a puszta testi erejük helyett. Bob újságíró és véletlen botlik bele ebbe a sztoriba, aztán Lynbe is belebotlik és hamarosan az iraki sivatag közepén találja magát egy hihetetlen sztori közepén.

Elkezd pörögni a történet és mi türelmesen várunk a hatalmas vörös mozitermi fotelbe süppedve arra, hogy végre beinduljon a történet. A bevezető képsoroknak csak nem akar vége szakadni, és amikor végképp elunjuk, s az órára pillantunk, rájövünk, hogy ez a film sosem fog elkezdődni. A játékidő kétharmadánál járunk már és csak maszatolnak a vásznon. Nincs rendes párbeszéd, nincs történet, nincs semmi. A legjobban az fáj, hogy poénok sincsenek, pedig pont ezért ültünk be a filmre.

A film legnagyobb problémája mégsem az unalmas, egyhelyben toporgó történetben vagy a poének hiányában keresendő. A Kecskebűvölők legnagyobb hibája, hogy komolyan veszi magát. Egy ilyen témánál, mint az okkultizmus és paranormális képességek, szinte lehetetlen feladat komoly történetet letenni az asztalra. A téma sikamlós, és a forgatókönyvíró hatalmasat zakózik a csúszós talajon. Szinte az összes próbálkozás félre csúszik – alig van egy-két jelenet, ami egyáltalán működőképes lenne.

A nagy nevek csak dísznek vannak a plakáton, mert nem adnak nekik lehetőséget, hogy megmentsék a filmet. Nincs mit játszaniuk egyszerűen, mert a karakterek harmatgyengék. A helyzetet csak rontja, hogy sok szereplőt mozgat a film és egyikre sincs rendesen idő, pedig így is túl hosszúnak tűnik ez a 90 perc. A sok szereplő szétforgácsolja az amúgy is gyengélkedő történetet.

A végére nem marad szinte semmi, amit élvezhetnénk a filmben. Néhány vicces nóta csendül fel menet közben és a már az előzetesben is elsütött poénokon most is mosolygunk, de semmi több. A Kecskebűvölők hatalmas csalódás – kidobott pénz és idő. 3/10.

The Men Who Stare at Goats
színes, amerikai-angol vígjáték, 94 perc, 2009
r: Grant Heslov