Whisky, country zene és Jeff Bridges. Ezen három dolog együtt állásása kell ahhoz, hogy tartalmas két órát töltsünk el a képernyő előtt. A lecsúszott hősök mostanában igen népszerű téma. Évente feltűnnek, és még Oscart is követelnek maguknak. 2008 (2009)-ben A pankrátor döngölt minket a földbe, tavaly pedig a Crazy Heart volt az, ami hasonló úton tört utat hozzánk.

Jeff Bridges számára az lecsúszott alkoholista Bad Blake szerepe ínyenc csemege és ezt minden ízében ki is élvezi. Fickándozik a szerepben, mi pedig csak pislogunk. Annyira pontosan és szívhez szólóan adja át a szerep lényegét, hogy nem is lehet szavakba önteni. Tényleg élete egyik legjobb alakítása. Együtt él a szereppel. Minden rezdülése mond valamit.

Viszont a Crazy Heart messze nem csak Bridges filmje, még ha pár pillanatra úgy is tűnik. Maggie Gyllenhaal nagyon sokat tesz hozzá, hogy végül végtelenül pozitívba forduljon a véleményünk. Megtalálta azt a szerepet, amiben nem csak jó is, de szép is. Furcsa, hogy egy szerep, hogyan tudja befolyásolni egy nő szépségét. Lehet csak az elvárásainkat igazítjuk jobban. Rejtély.

A zene fontos részét képezi a filmnek, ha már egyszer Bad Blake egy letűnő country-csillag. Szerencsére a zenével nem fogtak mellé és kellően visszahúzódó és aláfestő jellegű. Bár ez valahol érthető is, mert nem egy zenés filmről van szó, hanem egy drámáról, ahol a jellemfejlődés van a középpontban. Sőt azt is meg kell említenünk, hogy Jeff Bridges és Colin Farrell nagyon kellemes dallamokat csiholt ki a gitárból.

Részletesen ki lehetne térni arra, hogy a film mennyire zseniálisan mutatja be a hanyatló sztár újra felemelkedését, ami persze lejtővel kezdődik. Szerintem ez felesleges, mert a film megtekintése után mindenkinek nyilvánvalóvá válik, hogy miről ködösítek itt. Ezért inkább azt javasolnám, hogy ha kimaradt volna, akkor pótoljuk mihamarabb ezt a nagyszerű filmet. 8/10.