Az első jelenetben egy nő és egy férfi táncol fényárban a fekete semmi közepén. A jelenet a végletekig feszített, érzelmek cikáznak mindenfelé és közben annyira közel érezzük magunkhoz az egészet, hogy ha kinyúlnánk meg tudnánk érinteni. Viszont ha ezt tennénk, akkor összetörne az egész, mint egy tükör. Érzelmileg már az elején annyira túlpörgetett a film, hogy ha nem emelnék a fordulatszámot, már az is egy súlyos gyomros lenne. De Aronofsky itt még messze nem áll meg. Szétcincálja az emberi lelket és tűrőképességet. Kitolja a határokat, de közben egy sötét szobába lök minket.

Az az érzelmi töltet, amit a film minden másodpercében sugároz teljesen lebont minden gátat és védművet és egyenesen az ember szívébe talál. Ez elől nincs menekvés. Nem lehet elbújni vagy elfutni. Ennek az érzelmi terrornak nem kell üldöznie minket. Mindegy, hogy mennyire gyorsan futunk, akkor is csak egy lépéssel lesz mögöttünk. Legjobb, ha nem is próbálunk ellenkezni, hanem átadjuk magunkat a filmnek. Nem lesz könnyű és talán a hatás is letaglozó lesz, de mindenképpen megéri.

Most, hogy már kezdek kijózanodni a film utáni sokkból, felmerül bennem a kérdés, hogy miről is szól igazán a Fekete hattyú. A történet egy balett előadás körül bonyolódik, de ez csak a látszat. Csak kellék, vagy díszlet – nevezzük is akárminek. Valójában Nina lelke a színtér. Vívódása önmagával. Küzdés a saját testével és tudatával. Egy rövid eszmefuttatás után rájöhetünk, hogy valójában mindegy is, hogy mi a film története. Itt nem ez a lényeg. Sosem volt az. S a balett is csak egy nagyszerű környezet a szenvedés, fájdalom és önmegismerés bemutatására, de csak egy eszköz és nem cél.

Ha kíváncsiak vagyunk mi teszi ezt a filmet ennyire intenzívvé csak egy lépést kell hátra lépnünk. Aronofsky rendezése hibátlan. Az elején az szereplővel együtt mozgó kamera nagyon idegesítő, de később már fel sem tűnik. A rendezés összemosódik a többi összetevővel. Elválaszthatatlan a zenétől, a fényektől, a színészi alakításoktól. Natalie Portman játéka szavakkal leírhatatlan. Már az elején is nagyszerű, de a végére mutatja meg igazán magát. A rengeteg próbán, amit látunk teljesen élettelenül táncolja a fekete hattyú szerepét, de a végén… Az átváltozás hihetetlen. Kézzel fogható. Érezhető a levegőben, hogy valami más. Valami megváltozott, valami kézzel meg nem fogható. Majd mikor kilép a színpadra minden nyilvánvalóvá válik. Mintha egy pillanatra megállna a Föld forgása. Közben már rájöttünk, hogy mi történik, és hogy a film vége is közel. Az érzelmi vihar, ami bennünk dúl mindent elsöpör, de nem tudunk mást tenni, csak a vászonra koncentrálni.

Mielőtt a nyilvánvaló pontszámokra rátérnék, még a fényképezést kell megemlíteni. A film alatt szinte fel sem tűnik, hogy mennyire zseniális munkával állunk szemben. Nina lakása és a próbaterem egyszerűen zseniális. Minimalista, de mégis részletgazdag. Valójában ez a két helyszín uralkodik a filmben, így volt idő kibontani őket. Az a ridegség, amit ezek a helyszínek árasztanak uralják a hangulatot. Olyan alapot képeznek a filmnek, amire aztán Aronofsky ráültetheti érzelmi hurrikánját.

A Fekete hattyú két órás szívbe markoló balettelőadása 10/10 ér. Olyan habozás nélküli, mélyről jövő 10/10-et. Viszont nem tudom, hogy újra akarom-e nézni a filmet. Ha ez el is következik, néhány évnek el kell telnie addig. Így elsőre annyira letaglózott és ledöntött a lábamról, hogy ezt még fel kell dolgoznom, de közben szeretném ezt az érzést megőrizni is, mert nem minden nap kap ilyet a néző egy filmtől. Aronofsky közel került a tökéleteshez.

Bemutató: február 17.