Már fél éve vártam türelmetlenül a filmet – végül sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Érdekes lehet belegondolni, hogy egy bizonyos dologról - mely egy adott korban emberek millióinak életére, világszemléletére volt hatással -, hány bőrt lehet még lehúzni. Úgy tűnik, a Marilyn Monroe-szindrómával sincs ez másként. Azt mondják, egy ember addig él, amíg emlékeznek rá. Nos, ez fokozottan igaz a színésznőre, tekintve, hogy arcával gyakorlatilag bárhol találkozhat az ember, és az életéről készült filmek is a mai napig kelendőek. Talán ebből a megfontolásból vitték vászonra egy kevéssé ismert könyv alapján, ám rendkívül tehetséges színészekkel teletűzdelt filmet, melyet a nagy nevek sem tudtak számomra igazán szerethetővé tenni.

A film sajnos nem mondott újat a legendás színésznőről, de talán nem is kellett. Michelle Williams színészi játéka számomra tökéletes volt, rendkívüli pontossággal hozta az elhunyt Marilyn szexis, játékos báját, és az e mögött rejlő meglehetősen együgyű, naiv és egyszerű személyiséget, mely ekkor még a mélyrepülés kezdetén járt. Az egyetlen negatívum számomra a színésznő rikítóan, már-már bántóan kék szeme, annak ellenére, hogy Marilyn Monroe-nak sokkal sötétebbek voltak a szemei a korabeli felvételekből ítélve. Apróság, de elvesz egy picit a film értékéből. A többi színész szépen hozta a szerepet, bár az asszisztens Eddie Redmayne, akié elméletileg a történet, indokolatlanul kevés szerephez jutott. Emma Watson és Judi Dench (!!!) pedig szinte csak élő díszletként funkcionáltak.

A durván másfél órás játékidő egy viszonylag ismeretlen részletet villant fel Marilyn magánéletéből, és egy sokkal ismertebb részletet filmes és színészi életéből. Maga a film tulajdonképpen semmi újat, meglepőt vagy váratlant nem hoz, és nem tesz semmit, hogy árnyalja a színésznőről kialakult képünket.

Egy gyönyörű arc egy hetét követjük végig: megpróbáltatásait, önpusztítását és végül szárnyalását a filmvásznon.  Sokkal inkább egy, a botrányoktól teletűzdelt forgatás „kulisszatitkait” mutatták be, mint a két szereplő között szövődő, már ez első pillanattól lehetetlennek tűnő szerelmi (?) szálat. Nekem végig az volt az érzésem, hogy sokkal több lehetett ebben a nőben, mint gyermeki butaság, sztárallűröktől hemzsegő viselkedés, gyógyszerfüggőség, hiszti, magamutogatás és egy nagy adag bizonytalanság keveréke. Mert ha csupán ennyi lett volna, mint amennyit ez a film megmutat, valószínűleg egy otromba módon megöregedett, szánandó halált halt hullócsillag képe maradt volna meg a kollektív tudatunkban.

Viszont nem ez történt. Egy olyan, tragikus sorsú, rossz gyermekkorból hirtelen magasra (elnöki körökbe, khm) jutott szexszimbólum maradt, akit a mai napig „el lehet adni” bárhol, és a siker garantált. Talán ezért volt olyan kínos hiányérzetem a teremből kilépve. Bármennyire próbálkozott a szerző, majd később a film készítői az egy hétnyi idő mögött megmutatni az emberi drámát, nekem nem „jött át”. Ez a film egy közepesen jó színésznő közepesen jó filmforgatásán hivatott bemutatni egy hétnyi vágyódást, sikert és csillogást. S mivel Marilynről szól, a kasszasiker garantált. 10/7.

Aki valóban életrajzi filmet szeretne, ajánlani tudom a Marilyn Monroe: The Final Days című filmet.