Sajnos elkövettem azt a hibát a Marie Antoinette filmmel kapcsolatban, hogy sokáig halogattam a megnézését. Ezáltal pedig felcsigázódtam és túl nagy reményeket fűztem hozzá. Pofára esés volt!

Sofia Coppola (aki a nagy Francis Ford Coppola lánya) alkotása lényegében végigkíséri az osztrák hercegnő életét onnantól kezdve, hogy 15 évesen politikai indítékok miatt hozzáadják XVI. Lajos francia trónörököshöz; versailles-i beilleszkedésén és pazarló, habzsoló életén keresztül; egészen a francia forradalomig, amikor elhurcolják a királyi családot. Mindezt két órában elmesélve.

A zseniális történelmi alap, és a nem mindennapi személyiség megannyi jó lehetőséget biztosított volna a film számára. Ám az alkotók mindössze töredékét, ha kihasználták. A cselekmény vontatott, már-már unottan önmagát ismétli az udvar napi rutinjának bemutatásával. (Ebből a szempontból inkább dokumentumfilm, mint játékfilm – részletes és hiteles belátást kapunk Versailles és a királyi család kötött szabályok szerint felépülő mindennapjaiba.) Nincsenek erőteljes fordulatok, minden csak megtörténik, ez azt az érzést kelti, mintha a film vonszolná saját magát. Erőltetettek és elcsépeltek a dialógusok, nincs bennük semmi új, vagy frappáns. Cselekmény szempontjából száraz és ízetlen alkotás a Marie Antoinette.

Ami tovább ront rajta, az a zeneválasztás. Egy egyértelműen kosztümös/történelmi filmbe az alkotók belepakoltak egy tucatnyi tini-filmes slágert. Sokáig erőlködtem, hogy próbáljam megérteni, mi célból. Nem sikerült rájönnöm, és feladtam. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de az amúgy is gyenge cselekményt még bugyutábbá teszi, mikor a kiemelt jelenetekben fel-felbúg egy tinédzser kislány hangja, szintetizátorral aláfestve. Ráadásként ehhez még társul Kristen Dunst „színészi játéka”… Hát mit ne mondjak, elég idétlen és elkeserítő.

Ami talán ellensúlyozza a történet érdektelen mivoltát, az a képiség. A film hivalkodóan hirdeti magáról, hogy gazdag (akárcsak a személyiség, akiről szól). Nagyszabású és nagyköltségvetésű film – amin nem is kell csodálkozni, hiszen a kedves apuka pénzelte producerként Sofia Coppola filmjét. A pénz pedig segített, hogy a történet ellenére ne legyen teljes bukás a mű.

A stáb eredeti helyszínen, azaz Versailles-ban forgatott. Kiemelkedően szépek azok a képek, amik a monumentális kastélyt mutatják, itt-ott korabeli ruhába öltözött udvaroncokkal, vagy udvarhölgyekkel. Gyönyörű a kert fényképezése, ami a nézőt is egyfajta Rousseau-i természetbűvöletbe vonja. A jelmezek kifinomultan megalkotottak, szinte beleolvadnak a barokkos dekorativitású, korhű díszletbe. Rengeteg a statiszta, erőteljesen díszített az egész film. Rejtőzködik még pár ügyes megoldás, mint például a pixillációs sütemény- és cipőorgia, de sajnos nincs annyira sok, hogy fajsúlyos alkotássá tegye a Marie Antoinette-t.

Nekem nagy csalódás volt, de lehet, hogy túl sokat vártam tőle. Egyszer meg lehet nézni, de ajánlani nem tudom.

4/10