A szerelem a kolera idején két fiatal románcával kezdődik. Florentino, szegényebb családból származó fiú beleszeret a gazdag Fermina Urbino-ba. Kapcsolatuk levelezéssel indul, fokozatosan merülnek el a friss, kamaszos érzelmek zabolázhatatlan tengerében, azonban szerelmüknek Fermina apja vet véget, aki nem tűri, hogy lányának egy ilyen kis senki udvarol, mint Florentino. Elszakítja egymástól a két fiatalt, és Ferminát egy nála idősebb, jólszituált orvoshoz adja. Florentino azonban képtelen szabadulni első szerelmének izzó képétől, élete végéig gyengéd érzelmeket táplál Fermina iránt. Hiába a sok eltelt év és a megannyi elszenvedett viszontagság, Florentino és Fermina öregkorukra végül ismét egymásra találnak, és végre kiteljesíthetik szerelmüket! Instant happy end.

Meleg délutáni órákban ültem le megnézni a Szerelem a kolera idején-t, hogy az időjárással párhuzamosan szépen ráhangolódjak egy fülledt szerelmi történet költői megfestésére – legalábbis erre számítottam. Ehhez képest Newell alkotása az első negyed órában mindössze azt az egy benyomást volt képes kelteni, hogy az alkotók összeválogatták a világ legcsúnyább és legtehetségtelenebb színészeit, majd besűrítették őket egy banálisan megformált, ócska mediterrán melodrámába. Nem egy szerencsés felütés.

A film akkor vett komoly fordulatot, amikor a fiatal Florentino-t játszó esetlen színészfiúcska végre letűnt a színről és belépett a helyére Javier Bardem. Ő volt az, aki – ha lehet ezekkel a szavakkal élni – menthette a menthetőt A szerelem a kolera idején színészi palettáján (kivétel még talán az orvost játszó Benjamin Bratt). Nélküle csak végigszörnyülködés lett volna az egyetlen nézői tapasztalat.

Bardem feltűnése pedig mintha a történetet is feldobta volna kicsit! A film már addig is igyekezett ügyetlenül megfutni a melodrámai séma kötelező köreit, de valahogy minden felemásra sikerült. A teátrális érzelmek nem meghatónak, vagy átérezhetőnek, inkább groteszknek és nevetségesnek tűntek – végső kiborulásom akkor következett be, mikor az anya eltorzult hangon hörögte a szerelmi bánatban kínlódó Florentinonak, hogy „élvezd a fájdalmat, szenvedj!”. Borzalom.. Utána a történet szerencsére sajátosabb jelleget ölt (és itt lép be Bardem) – Fermina érdekes vergődését követhetjük nyomon a házas életben; Florentino pedig az érzékiségbe és a testiségbe menekül a Fermina által okozott csalódás elől. Több, mint hatszáz nővel könyvel el együttlétet, mire végre megkaparinthatja élete szerelmét – a személyiségfejlődés ilyen jellegű bemutatása pedig ad valami érdekes felhangot a rosszul kezdett történetnek. Mintha a bizonytalankodó felütés után a film maga is a karakterrel együtt fokozatosan erősödne, hogy a végére egy elfogadható alkotásként mutatkozzon meg a vásznon. Csakhogy ennek kiélvezésére meg már nem marad játékidő!

A dramaturgia sem kiemelkedő. Sajnos a párbeszédek nagy többsége banális és esetlen, meglepetésként azonban beleékelődik néhány meglepően frappáns fordulat – ám elég kevés.  A Márquez-re jellemző abszurd stílus, mellyel élethelyzeteket mutat be, helyenként feltűnik, de mint mondtam, ügyetlen az egész megalkotása.

Pedig alapvetően a film elkészítése profi! Szép a fényelés, kidolgozottak a díszletek és a jelmezek, a jelenetek hangulatiságát jól kiválasztott, kellemes zene fokozza. Az alkotás néhány képe egészen festőien fényképezett, a film sok statisztát használ, nagy apparátusúak a jelenetek.

De sajnos ez nagyon kevés. A szerelem a kolera idején tökéletes példa arra, hogy mi ronthat el egy amúgy kidolgozottnak ígérkező, profi stábbal készülő alkotást, ami ráadásul nagy múlttal rendelkező regényt dolgoz fel. Csalódott vagyok..

5/10