David Fincher 1999-es filmje mára már klasszikussá vált. Úgy vélem, érdemes erről a nagyszabású, minden percében kidolgozott alkotásról megemlékezni egy rövid bejegyzés erejéig.

A történetet egyes szám, első személyben hallgathatjuk végig egy jólszituált, ám életében megkeseredett, némiképp cinikus világszemléletű, középkorú férfi szájából (Edward Norton). Jacknek szólítja magát. Önmaga megértéséért, a közösségbe tartozás érzéséért és életválságából való kilábalás érdekében csoportterápiákat kezd látogatni. Sorsa azonban akkor vesz 180 fokos fordulatot, amikor üzleti útról hazafelé tartva megismerkedik egy furcsa idegennel – Tyler Durennel (Brad Pitt). Hazaérvén szívvel-lélekkel berendezett lakását szándékos robbantás eredményképpen romokban találja, így végső kétségbeesésében felhívja a férfit. Barátságuk sajátos útvonalat követ – a mindennapi élet stresszének feloldására egy új módszert találnak ki: a mélypontot keresik. Ezt pedig a végletekig tartó bunyózással, harcolással, egymás péppé verésével érik el. Ám az időközben kibővült Harcosok Klubja néven futó „extrém szakkör” hamarosan kimutatja a foga fehérjét: méghozzá a pusztításban és a személyiségtorzulásban. A csattanót természetesen nem lövöm le, de annyit elárulok – filmélményeim egyik legfrappánsabbika volt a Harcosok Klubjának zárlata!

A történet finoman adagolt, pont annyit enged meglátni a közönség számára, hogy érezzük, az alkotó vezetésére vagyunk bízva a félhomályban. Ez pontosan, szinte már mértanilag kiépített koncepcióra utal, a forgatókönyv messzemenőkig zseniális.

A sajátos, szubjektív narráció több kiaknázható lehetőséget is felkínál az alkotónak, és szerencsére Fincher él is ezekkel. Az elbeszélésmód egyrészt a történetet is személyessé teszi, nézőként sokkal könnyebben azonosulunk a főszereplővel.  Másrészt mély lélektani irányultsággal kecsegtet: a Harcosok Klubja sokrétűen és szerteágazóan vizsgálja a modern világban elveszett személyiség torzulását, az erőszak és brutalitás működését az emberi elmében, illetve a pszichikai és fizikai határok feszegetését.

Emellett erőteljes a szektaként működő, földalatti klub alig távolságtartó vizsgálata, az emberi nem közösségbe tartozási igénye/vágya (akár az egyénisége árán is) és hogy ebben milyen szerepe van egy karakteres vezéregyéniségnek. Elég egy eszme és egy vezető, máris szerteágazó terroristaszervezet alakulhat ki? Meddig mehet az ember, hogy kiteljesítse azt, amiben hisz? Az egyre erőszakosabb és sürgetőbb kérdésfelvetés szinte behálózza a nézőt - és az elején oly erős azonosulás hamvaiba hull. Távolságtartás és szenvtelen elítélés lesz úrrá rajtunk.

A kérdésfelvetéssel párhuzamosan erősödik a képi világ megformáltsága. Egyre inkább előtérbe kerül a brutalitás: bordák repednek, arccsontok törnek, vér fröccsen minden percben. Az eleinte durva csínyeknek elkönyvelt cselekedetek a film végére erőszakos és provokatív terrorakciókká fajulnak. Mert nincsenek határok, ha az elborult elme irányít.

Egyébként a film formanyelve minden ízében profi. Valami folyton robban, vagy pisztoly dördül, ököl csapódik egy véres arcba. Akciódús, jól megkomponált felvételeket láthatunk, kidolgozott hangaláfestéssel (nem véletlen, hogy Legjobb hangvágás jelölést kapott a 2000-es Oscar-on) – a néző egy percig sem unatkozik.

Ehhez a színészi játék is nagyban hozzájárul: Brad Pitt hihetetlen átalakulást nyújt a megzabolázhatatlanul öntörvényű, szabad Tylerből eszelős terroristavezérré; Edward Norton hitelesen alakítja az önmagát kereső, de a világban elvesző, torzult embert; Helena Bonham Carter pedig hozza a tőle már megszokott karaktert (egy cseppet sem unalmasan!).

Nem mondom, hogy a kedvenc filmem a Harcosok klubja. Brutalitásával és durva tematikájával bennem ellentétes érzelmeket váltott ki – tiszta tetszést aligha. Fincher célja viszont valószínűleg ez is – pont ettől olyan zseniális a stílusa.

Egy ilyen klasszikust oktalanság lenne pontokkal bekategorizálni, ezért zárlatként még csak annyit: Mindenkinek látnia kell!