A cirkusz témája már régóta meghatározó a filmművészetben: Chaplin „A cirkusz”- ától, Fellini „Bohócok”- ján keresztül egészen Francis Lawrence „Vizet az elefántnak”- jáig. Deák Krisztina legújabb alkotása, az Aglaja is ebbe sajátos közegbe kalauzol minket, ami gyermekkortól a felnőtté válásig átszövi a címszereplő életét.
Aglaja cirkuszi famíliába születik a diktatórikus Romániában: édesanyja, Sabina (Ónodi Eszter) artista, édesapja, Tandarica (Bogdán Zsolt) bohóc. A család jobb élet reményében elmenekül az országból, külföldön azonban csak Tandaricát szerződtetik, Sabina féltékeny, otthonülő feleséggé válik, aki irigykedve nézi a vándorcirkuszosok sikereit. Azonban egy napon megáldja a szerencse és egy vietnámi artistától megveszi produkciója titkát: hajánál fogva csüng a cirkuszi sátor kupolájából, miközben égő fáklyákkal zsonglőrködik. A karrierje innen felfele ível, ám lánya, Aglaja egész felnőtté válását meghatározza az elviselhetetlen rettegés, hogy édesanyja egy napon lezuhan a magasból. Pedig tudja, hogy a jövőben a családi tradíciónak megfelelően át kell vennie Sabina helyét: ő lesz az Acélhajú Nő. Érdekes történetalap, felemás eredmény.
Az eseményeket végig Aglaja szemén keresztül láttatja velünk a rendező. A kislány a narrátor, gondolataival és érzéseivel kommentálja az történteket, amelyekhez sajátos, gyermeki viszony fűzi. Aglaja nézőpontját erősíti a képi világ kifinomultsága a film első felében – Máthé Tibor itt kiváló munkát végzett. A jelenetek gyakran a gyermekvilág idilli, arany fényében úsznak, visszatérő elemei – mint a kockacukor, vagy a kedvesen félrerúzsozott száj – békét, nyugalmat sugároznak. Még a tragikusabb események is - mint a papától való elválás - festői totálban kerülnek a szemünk elé: a kis Aglaja magányosan áll az iskolaudvaron.
Bár az cselekmény központi szervező érzelme a rettegés (a mama lezuhanásától), érdekes, hogy erre utaló konkrét vízió csak egyszer jelenik meg a filmben, mikor Aglaja intézetbe kerül. Aglaja félelmét és a végsőkig fokozott feszültséget sokkal inkább az ismétlődően elsuttogott mondatok („Nem szabad sírni!”; „Nem fogok üvölteni!”); a visszatérő motívumok (szürke kő szájba vétele) az ijesztően lelassított felvételek, ahogy Sabina a magasban leng; és a kísérteties látványt fokozó haj recsegésének hangja hozza létre.
Ez az a rettegés, ami a kis Aglaját gyermekkorától kezdve végigkíséri, még akkor is vele van, mikor felnőtt lányként kilép az intézet ajtaján, ahol a hét éve nem látott, a karrierje által megszállott anyja várja. Sajnos, ez az a pont a filmben, ahol a törés bekövetkezik. Ez részben a felnőtt Aglaját játszó Móga Piroska kiforratlan ügyetlenkedéséből adódik – furcsa módon össze sem mérhető a kislányt alakító Jávor Babettel. Míg az utóbbi teljes természetességgel azonosul karakterével, és kiválóan adja vissza hol a bánat keltette gyermeki nihilizmust, hol a gondtalan örömöt – Móga Piroskának mintha fogalma sem lenne róla, mi a szerepe.
Ez azonban nem csak az ő hibája – az addig, nagyjából egy órán át szépen vitt karakter váratlanul megbicsaklik. Egyrészt, mivel a papájától elváló, intézetben rekedt kis Aglaja története bizonyos mértékben már lezárásként csapódik le a nézőben – ehhez képest a film új epizódot nyit: a felnőtté vált Aglaja történetét. Érdekes folytatás, de a szereplő megalkotottsága erejét veszti. Gyakorta komoly, felnőttes gondolatokat fogalmaz meg az életről, ehhez képest viselkedésében még mindig a gyermetegséget viszi tovább. Gyanútlan naivaként száll be Milo (Kamarás Iván) kocsijába, aki egy „kis autózásra” csábítja. Közben meg is jegyzi, hogy ő sosem tudna levetkőzni a színpadon, pedig alig pár perce láttuk részeg férfiak előtt ringatva magát – az a falatka tanga és a mellén viselt két csillag választotta volna el a bűnös meztelenségtől? Ez a felnőtt és gyermeki viselkedés kellemetlen és furcsa ellentmondásossága feszíti a film végéig az idősebb Aglaja személyiségét, ezáltal a történetet is.
Bizonyos feloldozást csak a végső tette ad, bár továbbra is kérdés, hogy a gyermeki félelem, vagy a felnőtt döntés ereje vitte erre. Jóhiszemű értelmezés esetén az utóbbi: Aglaja lerázza magáról azt a terhes sorsot, ami sosem volt a sajátja. Levágja az őt Acélhajú Nővé tévő kontyát, elfogadva ezzel azt, amit édesanyja sosem tudott: hogy nem ő Sámson.
7/10
