A világ leghíresebb ügynöklegendájának 50. születésnapja évében igen nagy várakozás övezte a legújabb Bond-filmet. Nem véletlen, hogy a mozi szép számú közönséget vonzott még a bemutató után két héttel is. 007-es most sem hagyott kívánnivalót maga után: igényes akciófilm, kellemes nosztalgiázás.

A Sam Mendes rendezésében vászonra kerülő Skyfall megfutja a hősmítoszokat kortársi közegben felelevenítő/vagy feldolgozó alkotások már-már kötelező körét: nosztalgiázik a hagyomány és a karakter fölött, miközben felveti annak idejétmúltságát is. Az eddig legyőzhetetlen ügynök felett bizony eljárt az az „50 esztendő”: már az első akciójelenetben elbukik – M parancsára női társa egy célponttal való dulakodás közben véletlenül Bondot találja el, aki vonathídról a szakadékba zuhan, ahol elnyeli a víz örvénylő mélysége. Sorsa – és így a film tematikája is – megpecsételve látszik (ahogy erre a cím, és az Adele által jegyzett gyönyörű főcímdal is utal). Nincs többé halhatatlanság: a hanyatlás egyszer mindenkit elér, így a 007-est is.

Bujtatott empátia uralkodik el a Skyfall-on: az ügynökteszteken sorra megbukó, kiöregedett, de szerepétől szabadulni képtelen, lázadó hős már korántsem olyan erőteljesen szórja az ütéseket és a golyókat, mint korábban – mégsem hibáztatjuk érte. Inkább a nosztalgia és az örökké titokzatos Bond karakter mélyrehatóbb megismerése válik érdekessé. Állandó téma a letűnt múlt – ezzel párhuzamosan, hogy az ügynököknek mennyi szerepük lehet még a modern korban - és bár a bukás borítékolva látszik, Bond, minden nehézség ellenére ismét bizonyít. Emellett fontos szerepet kap a hős személyiségének mélyre ásó vizsgálata: betekintést nyerünk gyermekkorába és az őt ott ért traumájába.

A történet ugyan nem kifejezetten kiemelkedő, de szép alapot nyújt a fent említett sajátos és elgondolkodtató tematika beágyazására. Szerencsére azonban a Skyfall simán megugorja a minőségi akciófilmek magas mércéjét – bár ez azért alapvető elvárás volt vele szemben. Profi megvilágítás és utófényelés (a végső, elkeseredett üldözés a skóciai telken szinte az égő pokol vízióját tárja elénk), vad és látványos kameramozgások, megannyi fordulat – sosem unatkozunk. Pár másodpercnyi snittek, végsőkig megkomponált és nagy apparátusú akciószekvenciák, robbanások, lövések, üldözések sora. Bár néha óhatatlanul beleesik a sémák csábító csapdájába (a vonat tetején történő harcnál - naná, hogy - jön egy alagút) – de a nosztalgiázás keretén belül ez talán megbocsátható.

A színészek kiemelkedően teljesítenek (bár az alkotók ügyesen össze is válogattak egy kiváló gárdát): Daniel Craig, Ralph Fiennes hozzák a tőlük elvárt színvonalat, Judi Dench nagyszerűen alakítja a történetben ezúttal nagyobb szerepet kapó M erkölcsileg megbicsakló, ám mégis büszke karakterét. Javier Bardem-nek gyakorlatilag az első ilyen műfajú filmje, mégis ügyesen játssza a bosszúéhes, pszichológiai roncs Silvát – kár, hogy az antagonista megalkotása ezúttal nem lett olyan erőteljes, mint például a Casino Royale-ban.

Nem életem legjobb filmje, de nagyon kellemesen szórakoztam: megérte megnézni!

8/10