Az Életrevalók az utóbbi tíz év legnagyobb sikerét elkönyvelő európai film, kicsit szégyellem is, hogy még csak most írok róla itt, a Filmdzsungelen. A nagyszerű alkotás nem csak abban különleges, hogy két rendező munkájának gyümölcse – akik egyben a forgatókönyvírók is (Eric Toledano, Olivier Nakache) -, hanem hogy nem csak hazájában, Franciaországban futott be hónapok alatt hatalmas és fénylő karriert, hanem egész Nyugat-Európában. Az külön ínyencség, hogy már az amerikai bemutató előtt fenn volt az IMDb 250-es toplistáján! Ezek után nem kétség, hogy az Új Világban is mekkora sikert ért el.

A recept egyszerű. Bár valóban francia alkotásról beszélhetünk, az Életrevalók leplezetlenül hollywood-i. Innen eredeztethető az instant siker, hiszen ezáltal széles nézőközönséget szólít meg – a film sorra megfutja az amerikai forgatókönyvírás és filmkészítés kötelező köreit, de a sémákat olyan ügyesen alkalmazza, hogy végül egy profi alkotás születik. A világ meg csak ámul, hogy „Nahát, ezek a franciák is tudnak filmet csinálni!” Valójában eddig is tudtak, csak ezt az amerikai szuperprodukciók bűvkörében csellengő átlagnéző nehezen veszi észre (és ez nem az ő hibája!).

Az Életrevalók francia közegbe kalauzol minket, Párizs a központi tér. Azonban az alkotók nem hibázzák el ott a helyszín alkalmazását, hogy turista-körbevezetésbe kezdenek – nincs Eiffel-torony, nincs Louvre, nincs Notre Dame – és szerintem ez nagy erény, mert így kiszakadunk a túlzott konkrétságból, könnyebb az azonosulás. Toledano és Nakache alkotása a várost csak közegnek használja, nem kérkedik nagy múltú szépségeivel. Ennyi erővel akár New Yorkban is játszódhatna a sztori.

A történet profin és gyönyörűen felépített, középpontjában egy nem mindennapi barátság áll, ami egy tehetős, az életben megkeseredett és egy baleset következtében nyaktól lefelé lebénult fehér férfi (Philippe); valamint egy gettóban felnőtt, büntetett előéletű, nagydarab fekete fiú (Driss) között kötődik, aki ápolóként kap munkát a gazdag villában. És íme, ezzel már borítékolva is van a film társadalmi érzékenysége – az Életrevalók így szépen megőrzi az európai filmkultúrához való hűségét.

Másik ilyen „európai” jellegzetessége a különleges humor. A jelenetek profin megkomponáltak, és a legtöbbe az alkotók belecsempésztek egy kis életszerű viccességet. Kifinomult irónia, udvariaskodó gag-ek, poénos ugratások kísérik végig a nem mindennapi páros történetét, mellőzvén az amerikai alkotások szájbarágós és erőltetett humorát.

A nevettetés javarészt Omar Sy (Driss) kiemelkedő színészi alakításának köszönhető. Ez olyan életközeli profizmusról árulkodik, amit az amerikai színészvilágban szerintem ritkán találni – újabb francia erény. A színészek teljesítménye egyébként kivétel nélkül példátlan, mindenkit fel lehetne sorolni az egész gárdából.

Ami talán még Hollywoodhoz köti a filmet, az a képi megalkotottság. Szép képek, kifinomult díszlet és részletek, nagy költségvetésről árulkodó jelenetek, profi vágás és operatőri munka. A zeneválasztás hangulatos és pazar!

Az Életrevalók c. alkotás kiváló példa arra, hogy különböző filmkultúrák hogy tudnak jól működni egymás mellett (vagy együtt) egy és ugyanazon műben. Ez a furcsa francia-amerikai hibrid ugyanis minden percében zseniális és profi! Mindenkinek látni kell!

És még egy tanács: Aki csak teheti, eredeti nyelven nézze meg, felirattal!

10/10

A moziterem szinte tele volt, ami ezekben az időkben szerintem nehezen mondható el, főleg ha nem egy nagyszabású, látványközpontú filmről van szó, hanem egy egyszerű vígjátékról. Úgy látszik, a Family Guy-on és az Amerikai fateren felcseperedett nemzedék fantáziáját megmozgatta az új Seth MacFarlane film, szerintem nem is kellett csalódniuk! Kellemes, hasfalrengető alkotás lett a kedvelt alkotó első (javarészt) élőszereplős, egészestés játékfilmje, a Ted!

Bár az elsütött viccek színvonaláról lehet vitatkozni - hiszen néha a legalpáribb humor mély bugyrait kóstolgatják (de MacFarlane esetében furcsa is lenne mást várni) - a Ted mégis minden percében megnevettet. Nyilvánvalóan rendszeres poénforrás a drogozás, a szellentés, a szexuális szokások alfajai, a béltartalom, illetve különféle testnedvek. De aki ismeri a már említett Family Guy humorát, ezen egyáltalán nem fog meglepődni, sőt, pillanatok alatt ráhangolódik a Ted gag-jeire is, és gyakorlatilag végigröhögi a másfél órát.

Azon kívül, hogy a film nem veszi magát komolyan (állandó kiszólások és random utalások) külön erény, hogy több szálat mozgat egyszerre, ezáltal nem esik a vontatottság hibájába. Nem csak egy elcsépelt romantikus komédia egy plüssmackó karakterrel megspékelve, hanem olyan témákat is felhoz, mint a felnőtté válás, a barátság kérdése, sőt még az emberrablást is (bár a „maci-rablás” talán ideillőbb fogalom)! Ráadásul a két élőszereplős karakter, John (Mark Wahlberg) és Lori (Mila Kunis) kapcsolatát sem a kezdettől vizsgálja a film, hanem már folyamatában, négy év együtt járás után, ez pedig új elemekkel tölti fel az amúgy túl sokszor elmesélt romantikus történetet.

A karakterrajz kiváló, a színészek ügyesen játszanak. Mila Kunis külön kiemelendő, hiszen ritka az olyan hollywood-i színésznő, aki ennyire gyönyörű és ez mégsem akadályozza a vicces szituációk alakításában. Azaz nem válik unalmasan modorossá, hanem magától értetődő természetességgel játszik a legabszurdabb helyzetekben is (mondjuk visítás közepette székletet takarít fel a padlóról egy részeg hivatásos hölgy után) – és mindeközben megmarad önmaga szép mivoltában. A CGI Tedről pedig mondanom sem kell, hogy a film másik gyöngyszeme, hiszen ilyen alpári barom karaktert senki más nem tud megalkotni és persze alakítani is (eredeti szinkronhang), mint Seth MacFarlane – mindezt egy kisfiú karácsonyi kívánsága által életre kelt plüssmackó személyében. Abszurd!

Bár hatalmasat nem üt, de szórakoztató alkotásra sikerült a Ted, olyan poénokkal, amiket az ember még évekig elsüthet a baráti társaságában. Érdemes megnézni!

7/10

A szerelem a kolera idején két fiatal románcával kezdődik. Florentino, szegényebb családból származó fiú beleszeret a gazdag Fermina Urbino-ba. Kapcsolatuk levelezéssel indul, fokozatosan merülnek el a friss, kamaszos érzelmek zabolázhatatlan tengerében, azonban szerelmüknek Fermina apja vet véget, aki nem tűri, hogy lányának egy ilyen kis senki udvarol, mint Florentino. Elszakítja egymástól a két fiatalt, és Ferminát egy nála idősebb, jólszituált orvoshoz adja. Florentino azonban képtelen szabadulni első szerelmének izzó képétől, élete végéig gyengéd érzelmeket táplál Fermina iránt. Hiába a sok eltelt év és a megannyi elszenvedett viszontagság, Florentino és Fermina öregkorukra végül ismét egymásra találnak, és végre kiteljesíthetik szerelmüket! Instant happy end.

Meleg délutáni órákban ültem le megnézni a Szerelem a kolera idején-t, hogy az időjárással párhuzamosan szépen ráhangolódjak egy fülledt szerelmi történet költői megfestésére – legalábbis erre számítottam. Ehhez képest Newell alkotása az első negyed órában mindössze azt az egy benyomást volt képes kelteni, hogy az alkotók összeválogatták a világ legcsúnyább és legtehetségtelenebb színészeit, majd besűrítették őket egy banálisan megformált, ócska mediterrán melodrámába. Nem egy szerencsés felütés.

A film akkor vett komoly fordulatot, amikor a fiatal Florentino-t játszó esetlen színészfiúcska végre letűnt a színről és belépett a helyére Javier Bardem. Ő volt az, aki – ha lehet ezekkel a szavakkal élni – menthette a menthetőt A szerelem a kolera idején színészi palettáján (kivétel még talán az orvost játszó Benjamin Bratt). Nélküle csak végigszörnyülködés lett volna az egyetlen nézői tapasztalat.

Bardem feltűnése pedig mintha a történetet is feldobta volna kicsit! A film már addig is igyekezett ügyetlenül megfutni a melodrámai séma kötelező köreit, de valahogy minden felemásra sikerült. A teátrális érzelmek nem meghatónak, vagy átérezhetőnek, inkább groteszknek és nevetségesnek tűntek – végső kiborulásom akkor következett be, mikor az anya eltorzult hangon hörögte a szerelmi bánatban kínlódó Florentinonak, hogy „élvezd a fájdalmat, szenvedj!”. Borzalom.. Utána a történet szerencsére sajátosabb jelleget ölt (és itt lép be Bardem) – Fermina érdekes vergődését követhetjük nyomon a házas életben; Florentino pedig az érzékiségbe és a testiségbe menekül a Fermina által okozott csalódás elől. Több, mint hatszáz nővel könyvel el együttlétet, mire végre megkaparinthatja élete szerelmét – a személyiségfejlődés ilyen jellegű bemutatása pedig ad valami érdekes felhangot a rosszul kezdett történetnek. Mintha a bizonytalankodó felütés után a film maga is a karakterrel együtt fokozatosan erősödne, hogy a végére egy elfogadható alkotásként mutatkozzon meg a vásznon. Csakhogy ennek kiélvezésére meg már nem marad játékidő!

A dramaturgia sem kiemelkedő. Sajnos a párbeszédek nagy többsége banális és esetlen, meglepetésként azonban beleékelődik néhány meglepően frappáns fordulat – ám elég kevés.  A Márquez-re jellemző abszurd stílus, mellyel élethelyzeteket mutat be, helyenként feltűnik, de mint mondtam, ügyetlen az egész megalkotása.

Pedig alapvetően a film elkészítése profi! Szép a fényelés, kidolgozottak a díszletek és a jelmezek, a jelenetek hangulatiságát jól kiválasztott, kellemes zene fokozza. Az alkotás néhány képe egészen festőien fényképezett, a film sok statisztát használ, nagy apparátusúak a jelenetek.

De sajnos ez nagyon kevés. A szerelem a kolera idején tökéletes példa arra, hogy mi ronthat el egy amúgy kidolgozottnak ígérkező, profi stábbal készülő alkotást, ami ráadásul nagy múlttal rendelkező regényt dolgoz fel. Csalódott vagyok..

5/10