Az Asterix és a RRRrrrr!! filmek alkotója, Alain Chabat ismét egy hasonló stílusú, könnyed, nyarat záró vígjátékkal rukkolt elő. A Marsupilami nyomában nem lett a jellegzetes francia humor ékköve, de jó pillanataiban képes mosolyt fakasztani és remegésre bírni a rekeszizmokat.

A történet alapja egészen valóságszerűen indul, megismerjük a főszereplő Dan Geraldo-t (Alain Chabat), aki kénytelen Palombiába utazni, hogy haldokló TV műsorát valami új, izgalmas riporttal dobja fel. Itt ismerkedik meg idegenvezetőjével, Pablito Camaronnal (Jamel Debbouze), aki megígéri neki, hogy elviszi a dzsungel mélyén élő, ősi és halhatatlan Paya törzshez. A cselekmény innentől kezdve őrült módon kavarodik és megtelik abszurditással: kiderül, hogy egyik karakter sem az, akinek állítja magát, feltűnik egy infantilis diktátor és egy hataloméhes, fiatalodni akaró botanikus. Elveszünk a dzsungelben, megtudjuk a Paya törzs ősi, vulkán által vetített próféciáját, láthatunk egy transzvesztita Celine Dion performance-t, csattan néhány pofon, dörren néhány puska, van itt bedrogozott látomás, szexéhes csivava és persze Marsupilami is! Mindez egyszerű, néha már-már infantilisan bugyuta humorba csomagolva – a Chabat film önmagát hozza, és hála égnek nem is veszi komolyan magát! Talán ebben rejlik erénye.

Barátságos alkotás lett a Marsupilami nyomában, tele váratlan és vicces fordulatokkal, bár némelyik poén nem üt akkorát, mint amekkorát szeretne, de akad azért néhány hasfalrengető is. A színészek nem nyújtanak kiemelkedőt, bár ezt egy ilyen jellegű vígjátéknál nem is várhatjuk: Jamel Debouzze komoly arccal idétlen, Lambert Wilson tenyérbemászó, hataloméhes piperkőc, Alain Chabat pedig ügyesen alakítja a balféket.

Külön erény, hogy a Marsupilami nyomában nem egetrengetően stúdió-szagú, kellemesek a képek, bár a film nem a képiségbe fekteti az energiát, hanem sokkal inkább a történetbe, a gag-ekbe és a karakterrajzba. Aki pedig ismerte az eredeti rajzfilmet, az különösen örvendezni fog. A CGI Marsupilami ugyanis tüneményesre sikerült! Annyira kedvesen megrajzolt állatka lett, hogy azonnal belopja magát az ember szívébe.

Aki hozzám hasonlóan az Asterix-filmeken cseperedett fel, szerintem ne hagyja ki a Marsupilami nyomában-t se! Egy fáradt nap után kellemes a hűvös moziterem puha székeibe süppedve nosztalgiázni egy kicsit a gyermekkor poénjain, még akkor is, ha nem olyan ütősek, mint annak idején. Semmi komoly, csak egy kis szórakozás! Augusztus 16-ikától láthatjátok a mozikban!

A hatalmas Batman-láz minket is elért. Rögtön egy dupla írással jelentkezünk. Először PanAma, majd pedig jómagam értekezem röviden a filmről. Mindezt a tovább után lehet olvasni. — tmichel

Talán oktalanság egy ilyen zseniális klasszikus felidézése, de úgy gondolom, muszáj egy rövid főhajtással tisztelegnem az egyik legnagyobb kortárs európai filmrendező-egyéniség, Pedro Almodóvar előtt*. Ezt pedig nem mással teszem meg, mint az 1988-as, egyik első, nagy sikert hozó művével, az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén-nel. Az ebben megjelenő sajátos stílus megalapozza pályáját és végigkíséri egész munkásságát.

A filmet az egzotikus, harsány színek kavalkádja, a váratlan fordulatok és a véletlenekből kialakuló képtelen jelenetek uralják. Ez Almodóvár sajátja! Sajátos stílusa áthatja a tréfásan és abszurdan közölt történetet is, melynek főszereplője egy színésznő, Pepa. Magánélete a feje tetejére fordul, szeretője váratlanul és szó nélkül elhagyja, a lehető legrosszabb időpontra időzítve ezt, ugyanis Pepa állapotos. A színésznő lelkében eltörik valami, a teljes idegösszeomlás szélére jut, miközben eredmény nélkül próbálja lezárni magában az ügyet.  Lakásában azonban - ahol gyakorlatilag a film egésze játszódik – egyre-másra tűnnek fel hasonlóan fura idegállapotban lévő szereplők, mint a terrorizmus vádjába keveredett barátnő, a lakást megvenni kívánó párocska, telefonszerelő, rendőrök és egy mindenre elszánt, őrült asszony is. A jelenetek sűrűsödnek, felpörögnek, szerelem szövődik, pisztoly dördül, egy telefon kirepül az ablakon. És hogy mi van a gazpachoban? A végére az is kiderül!

A cselekmény fordulatos, és messze meghaladja az elcsépelt melodrámai sémákat, amikkel egy ilyen történetalap kecsegtetne. Egyszerre vicc, dráma, pszichoanalízis és káosz – és mégis egy kicsit életszagú. A színészek briliáns módon belesimulnak és együtt hullámzanak a közeggel és a történésekkel. Nem véletlen, hogy ez a bámulatos film az egyik első a fiatal Antonio Banderas pályáján, és milyen tökéletes indítás!

Az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén hivalkodóan harsány, az egészet jellemzi valami eltúlzottság, mintha a rendező saját akarata szerint aknázná ki a tipizált spanyol stílust és életvitelt. A dialógusok és jelenetek színpadiasak, eltúlzottak, akárcsak a megjelenő érzelmek. Pepa lakása szinte már a tökéletesség határát súrolóan megkreált – még akkor is, ha a teraszon történetesen egy dzsungel burjánzik. A szereplők karakterisztikusan elrajzoltak, mindegyiket jellemzi valami bájos, de nem valós esetlenség. Ebben a világban minden és mindenki kreált, mindennek kiemelt helye van. Mintha Almodóvar tudatosan is rámutatna arra, hogy a film nem valós, hanem csinált dolog. Elidegenít, de csak annyira, hogy az alkotás még beszippanthasson minket, a lehető legnagyobb abszurditások ellenére is!

Az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén ellentétekkel dolgozik, és pont emiatt annyira sajátosan kiváló film. Egyszerre könnyed, és mégis komoly, elidegenítő, de magával ragadó, harsány, de valahol kiüresedett is. De hát… talán ilyen az élet is!

10/10

Most, hogy mindenki Batman-lázban ég, úgy éreztem itt az ideje a rendező, Christopher Nolan egy korábbi nagysikerű és meglehetősen elvont alkotását is feleleveníteni: a Memento-t.  Bár ezt már előttem tmichel is megtette, de egyszerűen nem tudom megtenni, hogy meg ne emlékezzek róla!

A film kezdő képsora megrázó. Egy brutális gyilkosságot látunk lassítva és visszafelé. A jelenet abszurditása és az időkezeléshez való sajátos viszonya felvezeti a Memento egész hangulati világát.

A 2000-ben készült alkotás főszereplője egy Leonard nevű, középkorú férfi (Guy Pearce). Motelekben tengeti életét, amit mindössze egyetlen mániákus cél hajt: bosszút állni a feleségét megerőszakoló és meggyilkoló férfin. A bosszúállás vad vágya által hajtott főszereplőnek azonban meg kell birkóznia sajátos „betegségével”, ugyanis Leonard amnéziás. Talán nem is ez a megfelelő kifejezés erre a sajátos memória-problémára, hiszen a férfi a balesete előtti eseményekre tisztán emlékszik, a károsodás csak a rövidtávú memóriáját érintette. Azaz kis időközönként elfelejti, hogy hol van, mit csinál, hova tart. Sajátos jegyzetekkel látja el magát, fényképeket, tetoválásokat, feliratokat készít, hogy rendszerezze életét és végső célként felkutassa és megölje felesége gyilkosát. A szálak azonban egyre bonyolultabbak és Leonardnak rá kell döbbennie, hogy senkiben sem bízhat, még a saját emlékezetét pótló feljegyzésekben sem!

A történet megrázó, elgondolkodtató és borzongató. A színészek jók, kiemelném természetesen Guy Pearce-t (Prometheus, A király beszéde) és Carrie-Anne Mosst (Mátrix, Csokoládé). De a film legnagyobb ütőereje az időkezelésben rejlik!

Az alaptörténet, illetve a benne felbukkanó memóriabetegség páratlan lehetőséget nyújt arra, hogy a rendező a nonlineárisan bánjon az idővel. Christopher Nolan pedig a végsőkig kiaknázza ezt! A jelen és múlt különböző szálai, az emlékek és az álmok egy hatalmas univerzumként működnek a Memento-ban, felidéződnek, visszatérnek, majd újra összekuszálódnak (Maga a cím is azt jelenti: valami fontosra emlékezni). Sajátos megoldás – és az alkotók képileg elkülönítve jelzik is -,hogy a jelen eseményei (színes kép) jelenetenként visszafele haladnak; míg az emlékek, telefonbeszélgetések (fekete-fehér kép) előre. Ezekbe még beleékelődnek homályos, pillanatnyi flashback-ek, vagy álmok.

A néző Leonarddal együtt veszik el az emlékezet erdejében, és válik ő is szubjektív emlékezés áldozatává. Vajon tényleg mi alakítjuk ki az emlékeink által a saját világunkat? Úgy emlékezünk, ahogy akarunk? Mennyi veszélyt rejt az átalakított emlékezet és a saját magunk által becsapott memória?

A Memento számtalan érdekes kérdést felvet, ha nem is ad mindegyikre választ. De ebben is rejlik erőssége: elgondolkodtat, miközben egy izgalmas thriller formájában magába szippant.

Szerintem mindenképpen látni kell, bár nem olyan film, amit elég egyszer megnézni ahhoz, hogy összeálljon a kép. Érdemes rákészülni és pihent állapotban nekiállni!

10/10