In medias res kezdéssel rögtön a közepébe vágnék. Osbourne Coxtól megszabadul a cég. Erre Ozzy a nagy semmit tevésében memoárt kezd írni. A jegyzetei egy cd-re kerülnek, onnan meg két, meglehetősen buta edzőtermi alkalmazotthoz. Ők egy kevés juttatás reményében megpróbálják megzsarolni emberünket. A történetbe belekeveredik még Harry Pfarrer is, aki Ozzy feleségét juttatja el a csúcsra meglehetősen sűrűn.

A történet jó alap egy krimis kémfilmhez. Coen tesók mégis jobbnak látták a történetet a háttérbe szorítani és inkább a karakterekre koncentrálni. A váltás nagyon korán megtörténik, így egy krimiből hamar átváltunk egy jellemrajzi filmre. Igazából ezt így, ilyen formában kijelenteni kicsit erős, mert a karakterek jellemei teljes mértékben sztereotípiákra épülnek és meglehetősen egysíkúak. Az emberi kicsinyesség egyes, talán legtalálóbb mozzanatait emelik ki.

A sztár/film arány itt iszonyatosan magas. Ez nem mindig vezet jó eredményre, volt már példa rá, hogy szinte nézhetetlen végeredményt kaptunk. Szerencsére itt nem ez a helyzet. A színészek egytől egyig brillíroznak. Igaz, nem kell túlzottan erőltetniük magukat, mert a szerepek ezt nem kívánják meg, de a maximumot kihozzák a karakterekből.

Pitt iszonyatosan jól hozza a végletekig buta edzőt, olyan igazi neandervölgyi tesitanár jelleggel. Frances McDormand, Linda Litzke szerepében mérnöki pontossággal formálja meg az elviselhetetlen nőszemélyt. Már a bemutatkozó jelenetében is utáltam a karaktert, végig kést kívántam a hátába, de csak nem kapott. George Clooney-nak megint a testhezálló sármos szélhámos szerepe jutott. Ő ebben a legjobb, innentől nem kérdéses, hogy mennyire hozta jól a szerepet. Osbourne Cox szerepében John Malkovich-ot köszönthetjük. Kicsit sok jutott neki a fuckból, de különben ő is a többiekkel egy kategóriába sorolható. A végére maradt az utolsó főszereplőnek mondható karakter: Katie Cox - Tilda Swinton alakításában. Egyedül ő lóg ki a sorból. Megbirkózik ugyan a fapicsa számító boszorkány szerepével, de mégis hiányzik valami. Valami, ami megakasztja a szerepet.

A mellékszereplők közül J.K. Simmonst és David Rasche-t emelném ki, akik a két CIA-s tagot játsszák. Igaz, kevés szerepük van, de az annál viccesebb. Azokon a pár mondatos párbeszédeken én hasamat fogva nevettem.

És ha már humor. A legtöbb poént nem is a történet adja, hanem a helyzetkomikum. Bármelyik apró jelenetre gondolunk, már is felfelé görbül a szánk. Az előbb említett CIA-s párbeszédek, vagy ahogy Pitt táncol a kocsiban, vagy amikor Clooney első alkalommal használja a élesben a pisztolyát. Ezek mind olyan jelenetek, amik önmagukban nem lennének különösen viccesek, de itt, ebben a környezetben új értelmezést kapnak. Tökéletesen abszurdak, és talán ez adja azt a többletet, amin olyan jóízűen tudunk nevetni, miközben kicsit magunkon is nevetünk.

Az átlagemberek kifigurázása mellett néhány tömeghisztériás jelenséget is pellengérre állít. Ilyen például az általános paranoia. A filmbeli ábrázolás nagyon találó. Mindig ott van a fekete kocsi a háttérben. A kicsúcsosodásnál teljesen hétköznapi embereket mutat a kamera. Az eszünkkel tudjuk is ezt, de valahol mélyen mi is bedőlünk a trükknek és átérezzük Harry Pfarrer helyzetét, aki kénytelen így csendesebb vizekre evezni.

A befejezés kicsit meglepetésként ért, egyáltalán nem erre számítottam, de érthető, hiszen ebben rejlik a film tanulsága is. Részemről 9/10, számomra talán az év eddigi legjobb vígjátéka, így magyarázkodnom sem kell.