Amiről szeretnék nektek tudósítást adni ezúttal, az egy színdarab lenne. Persze ehhez elengedhetetlen ismerni azt a művet, melyből készült. Ez a könyv pedig Gabriel Garcia Márqueztől a Száz év magány.
Mint köztudott, Márquez munkásságáért már Irodalmi Nobel-díjat kapott, s eme munkásság egyik ékköve a sok közül, a Száz év magány.
A regény egy teljesen sajátos univerzumban játszódik, amely csak a legkisebb mértékben függ a tértől és az idő múlását ugyan érzékelteti az író, azonban a regény olvasása közben, nekem végtelennek tűnt. Úgy érzi az olvasó, hogy ennek a történetnek sosem lesz vége. A regény erősen realista benyomást kelt, ugyanakkor meseszerű is. Ezt nevezik az irodalmárok „mágikus realizmusnak”. Eme stílus megreformálásáért és kitűnő alkalmazásáért kapott Márquez Nobel-díjat. A regény maga egy család életét követi nyomon száz éven keresztül. Azon kívül, hogy ez egy epikus mű, mivel történetet mesél el, a mű lényege a szereplők jellemében keresendő. Nem találkozhatunk benne karakterfejlődéssel, mindenkinek meg van a saját jelleme, és ez kíséri végig az egész művön keresztül. Nincsenek hősök, azonban egytől egyig valóságosnak hatnak. Amennyire fiktív eme világ, hozzám annyira közel állt.
Sem a történetről, sem a filozófiai töltetről nem szeretnék bővebben beszámolni, inkább olvassátok el. Csak annyit, hogy nyilván a magány témakörét járja körbe, belevéve minden aspektust ebbe az élet minden területéről. Tényleg érdemes elolvasni és tanulni belőle. Ahhoz azonban, hogy ne tegyük le a könyvet öt oldal után, kell egyfajta lelkület. Nem kell megijedni tőle, s attól sem ha valami nem a szánkba rágja lényeget. Tény, nem egy könnyű olvasmány, főleg emiatt a filozófiai sík miatt.
Sajnos a feldolgozása sem a legegyszerűbb, azonban a Vígszínház a szakemberei megpróbálkoztak vele, s nem azt mondom, hogy hibátlan lett, de nem lett rossz. Persze muszáj még egyszer kihangsúlyoznom: a könyv ismerete elengedhetetlen, legalábbis kell egy fajta lelkület. Sok kedves barátommal tekintettem meg a darabot és be kell vallanom, csak én olvastam, csak én értettem, és én nem álltam fel a páholyból a szünetben, s mentem tova a pesti éjszakába.
Először a külcsínről szólnék pár szót. A díszletekért, jelmezekért Füzér Anni felelt és oldotta meg parádésan a dolgot. A jelmezek abszolút korhűek és visszaadják a latin-amerikai hangulatot, amit a mű áraszt. Az egész színpad mögött egy hatalmas görbe tükör van és a színpad maga, pedig ferde szintekből áll. Remélem, ez direkt van, mert tökéletes szimbólum arra, hogy mennyire képtelen az egész történet és maga a világ is, melyben élünk. Ugyanis nincs sok különbség Márquez univerzuma és a mi világunk között, mindkettő ugyanolyan groteszk és abszurd, csak nézzetek körül.
A rendező Forgács Péter, és az egész megálmodója Schwajda György, azt hiszem jó munkát végeztek a lehetőségeikhez mérten. Mivel a történet hosszú és több mellékszálon is fut, nem lehet végig vinni mindet, sőt még a fő szállat se teljesen, mert akkor nagyon hosszú lenne, és kellene vagy harminc színész. Amit ki lehet hozni a dologból, azt kihozták, azonban akár mennyire is igyekeztek, ez alapján az ember nem fogja megérteni a mű lényegét és csak azt fogja érzékelni, hogy megint egy unalmas előadásra sikerült jegyet váltania. Ez nem egy vígjáték, ez nem nyújt magától értetődő szórakozást. Aki arra készül, pórul jár.
A színészek hozzák, amit hozniuk kell és tisztességesen játszanak. Ki kell emelni a főszereplőt, Börcsök Enikőt, aki páratlan módon tartja össze, ezt a furcsa családot, azonban ő se tudja megtörni a megtörhetetlen és megakadályozni a végső katarzis beteljesülését.
Summa summarum, találkoztam egy jó darabbal, amely nem túl könnyen emészthető, azonban ha valaki veszi a fáradtságot utána nézni és gondolkodni kicsit, bőven kaphat Márquez bölcsességéből.
