Itt az első kötetről (1-4. fejezet) írt összefoglalóm és lényegében első találkozásom a képregények világával. Eredetileg egy másik blogomon jelent meg, onnan emeltem át. 2008. okt. 26-a volt a dátum, mikor napvilágot látott ez az írás. Most egy kicsit kiegészítve, néhol javítva, de mindig jelölve adom közre. Mindezt a tovább mögött.

Who watches the Watchmen?

Tegnap este 7 körül lehetett mikor átvettem a képregényfüzetet a Moszkván. Hazafele gondoltam belelapozok. Mire hazaértem az első fejezetet már a hátam mögött tudhattam. Gondoltam is, hogy egy "at first look" stílusú bejegyzést megeresztek a képregénnyel kapcsolatban, és majd néhány nap vagy egy hét múlva írok egy kimerítőbb posztot (a lényegében) első komolyabb képregényes élményemről.

Persze soha semmi nem úgy alakul, ahogy azt előre eltervezzük; így most se. Az elmúlt majdnem 24 óra leforgása alatt fejetetejére állt a világ, és a Watchmen lenyűgözött és letaszított a nagyképűség (és egyben tudatlanság) trónjáról. Történt, hogy felül kellett vizsgálnom a képregényekről alkotott véleményem: mint oly sokan mások, én is lenéztem és valami gyermeki szórakozásnak véltem. Emellett persze irodalmi értékként nem is gondoltam rá. Ezen általános álláspont errefele valamiféle európai betegség lehet, és most kivételesen el kell ismernem az amcsik teljesítményét. (Itt teszem hozzá, hogy angol úriember követte el ezt a Watchmennek nevezett csodát.)

A képregényhez, mint műfajhoz - a földteke ezen felén legalábbis - mindenki lekezelően közeledik, mintha az nem lenne más, mint a ponyvaregények legalja, ami a képzelethiányos amerikaiaknak készült és csupán szórakoztatás a célja. Valamint nem értjük, hogyan lehet olyan jelzőkkel illetni egy képregényt, amit a legnagyszerűbb könyvekre is csak óvatosan aggatunk rá. Erre itt a Watchmen önmaga zsenialitásában. Minden benne van egyszerre: erkölcsi, politikai, morális bírálat. Egy nagy társadalomkritika. De közben ott a van még a művészi érték is. Az egyes képkockák egyszerre felületesek és részletgazdagok. A rajzoló minden négyzetmillimétert ural; valahogy úgy, ahogy a japánok az animékban (legalábbis az igényesekben). Elsőre talán csak átsiklunk a szövegbuborékokon és nem csodáljuk meg magát a képkockát. Aztán visszanézünk, mert valami nem tiszta és újra akarjuk olvasni, de csak ekkor vesszük észre a kép kidolgozottságának igazi mivoltát. És rájövünk, hogy eddig csak a töredékét láttuk meg annak, ami valójában a műben rejtőzik.

Most pedig lássuk konkrétan mit is nyújtott számomra eddig a Watchmen, így a negyedik fejezet után (az amúgy 12-ből). Aki esetleg tervezné, hogy nekivág az elolvasásának, annak ajánlom, gondolja meg, hogy tovább olvas-e, mert spoiler veszélyes lesz az írás. További ajánlót itt találnak a kedves érdeklődők. (megj: messze nem olyan spoileres, mint azt elsőre hittem; bárki nyugodt szívvel olvashatja, élményvesztés esélye minimális)

Belecsöppenünk egy olyan alternatív jelenbe (ami mostanra már a múlt), ahol szintén 1985-öt írnak, és szintén a Föld nevű bolygón laknak, de egészen mások. A hidegháború nemhogy enyhült volna, inkább elmélyült és az apokalipszis, az emberiség végleges eltörlődése a föld színéről csak egy gombnyomásra van. A helyszín természetesen az USA. Kicsit propaganda jellegű néhol, ahogy élteti Amerikát (legjobb példa talán: "A szuperember létezik, és amerikai." eredetileg ez így szólt: "Isten létezik, és amerikai."), néhol pedig a tökénél fogja meg és jól megráncigálja. (Azóta beláttam, hogy ez van túlsúlyban, mondhatni a propaganda jelleg kimerül egy-két mondatban.) Beszól a rendszernek, nem kímélve senkit sem. Ahogy már említettem egy erős kritikát fogalmaz meg a társadalommal szemben, ez sokszor az alapértékek megkérdőjelezésében nyilvánul meg.

Ez egy olyan világ, ahol egykor maszkos igazságosztók rohangáltak az utcán, és öntevékenyen próbálták meg élhetőbbé tenni a mindennapokat. Az önbíráskodás már önmagában is olyan kérdéseket vet fel, amik megválaszolása az okosoknak is sok fejtörést okoz, sőt talán lehetetlen is.

A történetbe egy gyilkosság kapcsán kerülünk bele, ez a kiindulópontja mindennek. Ebből erednek az egyes visszaemlékezések és persze bonyodalmak is. Egyelőre még a fő szál nem sokat mozdult előre, viszont a történelmi háttér, és ami fontosabb a főbb karakterek háttere megvilágítást nyert. Már kezd kirajzolódni egy világkép, ahol bár szabadok az emberek, de már az apokalipszis szélére sodródtak. Talán az 1984-hez tudnám kicsit hasonlítani, egyfajta groteszk módon.

Az általam olvasott összegyűjtött kötetben Hollis Mason, az egykori Éji Bagoly könyvéből is közölnek részleteket. (Az eredeti kiadásban is közöltek, a mű így teljes.) Érdekes ez már csak azért is, mert Hollis egy maszkos igazságosztó ebben a komor vízióban. Így kapunk egy belső szemléletet is, és elmúlik az érzés, hogy mi csak egy kulcslyukon keresztül nézünk ebbe a világba, és még oly sok mindent kéne látni, de az már nem fér bele látószögünkbe. Az ő elbeszélései fantasztikusak, tökéletesen kiegészítik a képregényt és annak komor látásmódját. Az öreg egy idealisztikus világot fest le, olyat, amilyet szeretett volna elérni.

Mostanra ennyi, de majd ha elolvastam a teljes történetet visszatérek még egy poszt erejéig a témára és ott jobban elmélyülök ebben a világban és részletesebben írom le. És talán így majd a filmhez is kapnak egy kis segítséget azok olvasók, akik nem szándékoznak (esetleg nem tudják) egy képregényre "pazarolni" az idejüket.