Sokat gondolkoztam, hogy megérte-e elolvasni a képregényt a film megtekintése előtt. Egy ideig nem jutottam sokra, mert a pro és kontra nagyjából kiegyenlítette egymást. Aztán egyszer csak valahogy felmerült a kérdés: ösztönzött volna-e a film az eredeti mű elolvasására. És innentől volt egyértelmű a válasz: egyáltalán nem ösztönzött volna, sőt talán a film alapján egy halovány „csak ennyi” kérdés is felmerült volna bennem.

Itt az elején leszögezném – nehogy hőzöngés legyen belőle – a film tetszett. Jó volt. Sőt sok tekintetben elmondhatjuk, hogy méltó módon hozta mozgásba a képregény egyes képkockáit. Viszont van néhány részlet, amire nem legyinthetünk csak úgy. Nem mondhatjuk, hogy a katartikus élmény mellett ez simán elfér. Egyrészt, mert nem volt katartikus élmény, másrészt pedig ezek az apróságok bele-belerondítottak az élménybe itt-ott.

Próbálnám elkerülni a túlzott összehasonlítgatást a képregénnyel, de ez szinte lehetetlennek ígérkezik. El is húztam a bevezetőt, szóval lássuk!

A főcím alatt gyorstalpaló kurzuson felvilágosítják a Watchmen univerzumot nem ismerő nézőket, hogy mi is folyik itt. És ez nagyon jó. Egyrészt az ötlet, mert enélkül vajmi kevés értelme van az egésznek, másrészt a kivitelezés is. Nagyon kellemes montázst dobtak össze; tényleg átfogóan és feldolgozhatóan nyújtják át az infót.

Ezután belecsapunk a lecsóba, és a Komédiás pedig a szárnyak nélküli repülésre tesz egy kísérletet – kevés sikerrel. Felvesszük a fő szál fonalát és eztán el sem engedjük. Nincsenek mellékágak, nincsenek kitérők. A képregényre oly jellemző kisebb mellékszálak alig-alig tűnnek fel, és ami feltűnik az is csak a fő történet támogatja.

Ez érthető, hisz így is 163 perc hosszú a játékidő. Viszont így elveszik egy része a műnek. Egy nagyon fontos része. A nukleáris háború közelségéről csak beszélnek, de nem érezhető a komolysága. Emellett a film a filozófiai jelleget nem tudta közvetíteni. Ez pedig a mű egyik esszenciája. És itt jön be az, amit az elején említettem: a film nem ösztönöz a képregény elolvasására, mert nem látjuk a mögöttes tartalmakat, amik a képregényt oly naggyá teszik. Nagyjából mindent megtudunk, ami az eredeti műben is volt, de csak történések szintjén. Az elvontabb jelentések kimaradtak.

A történeti hűség viszont tényleg dicséretes. Apróbb eltérések vannak, és egy nagyobb a befejezést illetően, de még ez sem okoz nagyobb felháborodást bennünk. Én személy szerint nagy örömmel üdvözöltem a képregényből egy az egyben átemelt mondatokat és képeket – egysoros idézhetők és kulcsmondatok, amikre egyből ráismer az ember.

Never compromise. Not even in the face of Armageddon.

Alan Moore-nak is csak 6 fejezetre elég történése volt. Ez a filmben is érződik. Néhol nagyon leült, főleg a közepe táján. Kicsit kiüresedett, a történet a háttérbe szorult (a képregényben ilyenkor kapott nagy hangsúlyt az elvontabb tartalom). És ezen elvont tartalom nélkül a film csak suhanó képekké változott, közlendő nélkül. Majd mikor Jon és Laurie marsi beszélgetéséhez értünk, újra visszakapcsoltunk utazósebességre. Innentől megint simán székhez szegező volt.

Amit én nagyon hiányoltam az a börtönpszichiáter és Rorschach beszélgetései. Ebből eredetileg több is volt, de ezt rendesen leredukálták egyre. A lényeg benne volt így is, de elestünk a doki újjászületésétől. Attól, hogy lássuk a felismerést benne – a világ egy mocskos hely.

Zack Snyder már a 300-ban is megmutatta, hogy nem tehetségtelen. Itt kiélhette magát, s meg is tette. Figyelemre méltó munkát rakott le az asztalra. Ahol a forgatókönyv engedte belepakolt jónéhány látványelemet. Dr. Manhattan már önmagában is, s mikor embereket durrantott szét… Nem spóroltak a vérrel, ha kellett kentek a plafonra rendesen. Vagy az a néhány verekedős akciójelenet, azok tényleg odakívánkoztak. A Watchmen univerzumban helyet követel magának az ordítás, a csontropogás és a spiccelő vér.

A történet, az eredeti képregény és a látvány mellett a színészek kicsit a háttérbe szorulnak. És igazából ez a film nem is róluk szól. Nem a drámai alakításokra hegyezték ki. Egy vállveregetés a színészgárdának is kijár, mert mindegyikük megtette a magáét. Talán Malin Akerman (Laurie) lógott ki kicsit a néhol gyengébb alakításaival. Testalkatra Matthew Goode volt furcsa választás Veidt szerepére, vagy inkább meglepő. Ennél sokkal erősebb fizikumú egyére számítanánk.

A néhány gyengeség ellenére is elmondható, hogy egy jó filmet raktak le az asztalra. Nem világmegváltás és nem is ultimate képregény-adaptáció, de tisztességes iparosmunka. Amit itt a legvégén még érdemes megemlíteni, hogy a stúdiófilmeknél szokatlan módon a zene nagyon emlékezetes. Érdemes beszerezni és bele-bele hallgatni. Én már megtettem. :D