Ráakadtam erre a filmre, megnéztem a történetet és gondoltam jó szórakozás lesz. Egy ohioi nő, aki sikeres a munkájában, családi élete is rendesnek tűnik, csak egyetlen problémája van. Képtelen az orgazmusra. Pontosabban eddig még nem sikerült a csúcsra jutnia. Ez a tény férjét enyhén szólva is depresszióba taszítja. 10 évet húznak le egymás mellett, mikor a férj végre lépni mer.

A képernyőről annyi ismerős arc nézett le, hogy nem is értettem, eddig hogyan kerülte el a figyelmemet ez a film. Persze aztán lassan rájöttem… Szóval ott van rögtön a főszereplőnő, Parker Posey, aki nagyon ismerős, csak nem tudom honnan. Danny DeVito, Paul Rudd, Tim Russ (egyik Star Trek sorozatból :)) és Mischa Barton. Őket tudnám így hirtelen említeni. És ha már a neveik így szóba kerültek, akkor a színészi teljesítményükre is kitérnék.

Igazából nem lehet rájuk rosszat mondani, de különösen jót se. Teljesen átlagos szintet hoznak, amilyet minimum elvárunk. És ahogy a színészek játéka semmilyen, pontosan úgy, a film is semmilyen. Nincsenek karakteres vonásai, nem rajzolódnak ki erővonalak. Semmi. Csak úgy másfél órányi random képkocka? Azért annál több. Mellesleg DeVito nekem mindig furcsa egy szerető szerepében; őt valamiért összekapcsolom azzal a tipikus vígjáték figurával (akinek a karakteréhez nem kapcsolódik nő).

A The Oh in Ohio inkább dráma, mint vígjáték, annak ellenére, hogy néhány jó poén is belefért. Ezek jelentik a film legjobb pillanatait. Az összességében csak hömpölygő film csapong az egyes kérdések között. Próbál kicsit görbe tükröt tartani a prűd társadalom elé, de közben egy lélekrajzi dráma is akar lenni. Egyik sem sikerül. Semmi sem jön össze, és pont ezért érezzük súlytalannak a filmet. Olyan igazán semmilyennek.

A végső döfést a lezárás viszi be. Az utolsó percek egy erős közepesről, egy nagyon gyenge közepesre lökik le a filmet. Már-már nyeregben érezzük magunkat, előkészítettek mindent, kirobbanhatna a konfliktus és akkor egyszer csak a semmiből vége lesz. Bevágják a stáblistát és kész. Nem lehet rá felkészülni. Nincs korrekt lezárás, hiányérzetünk van. Bár így visszagondolva elvarrták a szálakat, de mégsem érezzük, hogy vége lenne. Talán azért, mert érzelmileg vágták ketté, bizonytalanságot hagyva.