A Step Up óta a táncos Hamupipőke történetek a fénykorukat élik. És sajnos a Step Up minőségét egyik sem közelíti meg. Ennél a filmnél először azt hittem, hogy a Step Up – meglehetősen gyenge – második részét másolja egy az egyben, csak gyengébb kivitelezésben. Bár nagyon hasonló, azért mégsem teljesen koppintás.

Kate egész életében arra készült, hogy bejut Amerika egyik legjobb és legnevesebb balettintézetébe. A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy eltervezte: nem jut be a balettiskolába, viszont haza sem megy. Megismerkedik Tommy-val, a hoki játékosból lett balett-táncossal, és egy klubban kezd dolgozni.

A történet annyira Hamupipőke, amennyire lehet. Tipikus amerikai felemelkedés történet, annak minden állomásával. Kate önerőből tanulta, amit tudott, sőt autodidakta módon (szerintem így balettet nem lehet :)). Majd mikor nem sikerül bejutnia jön, a feladom - nem adom játék, meg a lelki támogató, aki társ is ugye. Ő lenne Tommy (ki más?), aki hokiról váltott át a balettra és kábé fél év alatt fejlődött fel arra szintre, amire másnak 15-18 év kellett (aha…).

Szóval hőseink szuper tehetségesek és persze szépek is. A balett meglehetősen igénybe veszi a testet, így a nőknek valamit fel kell adniuk. Nos, Kate-re ezek a szabályok nem vonatkoznak. Nyaktól lefele nagyon rendben van, és bár tényleg táncos, a beletthez csak alapszinten lehet köze. A sminkes, vagy stylist, vagy aki felel ezért, enyhén szóval is túllőtt a célon. Kate-en annyi festék van, amivel már egy női focicsapat is nagyon szép lenne. És a legviccesebb, mikor egy buliban még rá is sminkel pluszba (de ekkor sem vették le a sminket, és a 68 réteg festékre tesz még egyet).

Igazából ezen a kis hibán simán átlendülhetnénk, mert egy ilyen filmbe bizony kell a dögös főszereplőnő és a kocka hasú, izmos főhős sem árt, még akkor sem ha csak másodhegedűs. A probléma csak a hihetetlenség-faktorral van. Egy intelligensebb nézőt nagyon zavar, ha hülyének nézik és el akarják vele hitetni, hogy a lehetetlen létezik. A film nyilvánvalóan a "csodák márpedig vannak" alapkoncepcióra épül és ezt el is fogadjuk, de mindennek van határa. És itt bizony erősen feszegetik, de a másik oldalról, mert visszakívánkoznak a normális területre, csak nem sikerül.

Szerintem a filmet legjobban az érzelmi csúcs jellemzi. Ennél a jelenetnél szinte sírva röhögtem, percekig… Az egész teljesen átlátszó, gagyin kitalált és kivitelezett. Az ötlet alapból valami sablon, amit minden második ilyen alkotásban ellőnek, de a megvalósítás teszi fel a pontot az i-re. Egyszerűen szánalmas.

A szerepekben színészi játékra is alkalmas táncosokat találunk, így sokat nem várhatunk. A koreográfia szegényes. Talán ez a legjobb szó. Nem volt rá pénz, vagy alkotói krízisben szenvedett a koreográfus – ezt nem tudni, de mindenképpen gyengék a táncok. A legjobbat Ethan Stiefel produkálja, amikor bemutatja Tommy-nak, hogyan is kéne táncolni (és ráadásul ez egy balettnek a része, így a koreográfus nem sokat tett hozzá).

Miközben az imdb-t néztem, feltűnt, hogy ez talán egy rosszul sikerült, low budget folytatás, és van ennek valami előzménye is, ami igényes táncos film. A címről még nem írtam. Mert bár a magyar cím igazán bénának tűnik (és valahol az is), de mielőtt nagyon kiakadnánk érdemes megnézni az eredetit is. Így már látható, hogy alapból is gagyit sikerült összehozni és a magyar kivételesen maximálisan visszaadja ezt.

Center Stage: Turn It Up
színes amerikai-kanadai táncfilm, 95 perc, 2008
rendezte: Steven Jacobson