Lassan bealkonyult a forrongó ’60-as éveknek, amikor (az akkor még szinte teljesen ismeretlen) Peter Fonda és Dennis Hopper Terry Southern íróval kollaborálva előállt a Szelíd motorosok című szokatlan exploitation mozi ötletével. A low-budget produkciótól első ránézésre senki nem várt többet egy átlagos motorosfilm bágyasztó színvonalánál, de már a nyitóhétvégén kiderült, hogy az alkotóknak sikerült rendkívül kreatívan tökön ragadniuk a kortárs morális válság lehangoló mozgatórugóit: az ellenkultúra szószólóiként bemutatják a társadalmi perifériára sodródott hippimozgalom céltalanságát és megnyirbált cselekvési módozatait. Azt a generációt jelenítik meg a vásznon, amelyik megélte Vietnámot, a hidegháború paranoiáját, a demokrata vezetők meggyilkolását és a viharos Nixon-éra kormányzati rendelkezéseit. Számtalan kritika üdvözölte a szociológiai áramlatok hullámtetején lovagló drámát, mint a ’60-as évek végének egyik legfontosabb filmes alkotását.
Két, életét kilátástalannak érző barát road-movieját jeleníti meg a cselekmény. Wyatt (Fonda) és Billy (Hopper) lebonyolítanak egy jövedelmező drogüzletet, majd motorhátra kerekednek, hogy fél Amerikán átrobogva eljussanak a New Orleans-i karneválra, és kitombolják magukat. Útközben börtönbe kerülnek, ahol összeismerkednek a kisváros szimpatikus, alkoholfüggő ügyvédjével, George-dzsal (Jack Nicholson), aki úgy dönt, csatlakozik a szedett-vetett kis csapathoz. A furcsa triumvirátust nem vezérlik nagy célok: marihuánát szívnak, tábortüzet raknak, utaznak és a szabadság kérdéskörét feszegetik. És az utazás végeztével sorsuk örökre megpecsételődik.
Úttörő filmről beszélünk, hiszen az atomkor, a beat-generáció tudathasadásos, kábítószermámorba fojtott életérzésének reinkarnációja elevenedik meg az érzékeny képsorokon. Hopper, Fonda és az első A-listás szerepében diadalt arató Nicholson antikonformista lázadást ültet a társadalmi katasztrófa öntőformáiba, ahogy tette azt korábban Brando, Dean vagy Montgomery Clift. Ugyan a dramaturgia kezdetben igen komótosan hömpölyög, és az első harminc percben csak a szobornyugalmú főhősök lakonikus párbeszédeinek lehetünk fültanúi (néhány bravúros zeneszámot leszámítva), a narratíva félútján valóságos csoda történik. A B-filmek mocsarából kikászálódó Jack Nicholson (aki színészi villantásai mellett olyan, figyelemre alig méltatott exploitation-ök forgatókönyvééért is felelt, mint a The Trip, a Head, vagy a Drive, He Said) megérkezésétől fogva uralja a vásznat hedonista esendőségével.
Külön érdekesség, hogy Nicholson – barátja, Bob Rafelson segítségével – először problémamegoldóként érkezett a stábba, összegereblyézett néhány olcsón dolgoztatható filmes szakembert (felhajtotta az operatőrt, Kovács Lászlót), majd miután Rip Torn visszautasította George Hanson szerepét, minden követ megmozgatott, hogy helyettesítse a színészt. Nicholson markáns egyéniség, akinek elhisszük, hogy fél lábbal az ellenkultúrában, fél lábbal a felső tízezer szolid luxusában áll. Nem csoda, hogy a tábortüzes jelenetben (amelynek kedvéért Hopperrel és Fondával együtt rendesen beszívott) rezonőrként ő elmélkedik lesújtóan a szabadság és a társadalmi egyenlőség filozófiájáról is. „Ez egy csodás ország volt – mi romlott el?” – kérdezi Hoppertől. Leléptetésével a sztori csak veszít a súlyából, egészen a szívet-lelket összeroppantó temetői orgiajelenetig, melyben Hopper és Fonda két kurvával viháncol. Tömör esszencia, exhibicionista foglalat ez a momentum, egyúttal a filmtörténet egyik legszomorúbb tudati eszmélése. Mintha Bosch-képek diabolikus kavalkádját látnánk: nihilista lázadóösztön és apokaliptikus képművészet üli nászát ebben a felkavaró gondolati szintézisben.
Polírozott motorváz, kábítószeres orgiák, önmagát felfaló társadalmi rezisztencia. Mi hiányzik még? Dennis Hopper filmjét Kovács László operatőri közreműködése teszi egyedülállóvá: az ezernyi árnyalatú naplementében fürösztött Sziklás-hegység ízlésesesen fotografált felvételei és a taszító betondzsungelek barokkos utcaképei elgondolkodtató ellentétpárt alkotnak. Bár a produkció jórészt Hopperé és Fondáé, a Szelíd motorosok igazi sztárja Nicholson, aki azonnal az ígéretes sztárok menő klubjába katapultált ezzel a szimpatikus epizóddal. Jack nemcsak a hippikultúra egyik szimbóluma lett, hanem innentől kezdve szándékosan úgy választott szerepet, hogy azzal – allegórikusan – a társadalmi mechanizmusokra reflektálhasson. Az 1970-es Öt könnyű darabban például már a következő lelki fázist, a lázadás kétségbeesésbe torkollását ábrázolja Dupea, a lerobbant zongorista megjelenítésével. A film már kidolgozottabb és művészibb, mint a Szelíd motorosok: az európai művészfilm – a brit „dühöngő ifjúság” és az olasz neorealizmus – időtálló értékeit egyesíti.
Easy Rider
színes amerikai filmdráma, 90 perc, 1969
rendezte: Dennis Hopper
