James Foley rendezőben motoszkál valami, amit tehetségnek hívunk. Változatos repertoárján pénzsóvár stúdiófilmektől a csendesebb művészmozikig szinte minden fellelhető, igazán azonban az anyagilag „tehermentesített”, eldugott nyersanyagok kicsinosításához ért. A Glengarry Glenn Rossban a korszak vezető férfiszínészeit káromkodtatta egy dohos irodaházi helyiségben, a jobbára folyamatos dialógusokra épített színpadi adaptációt karakán stílusérzékkel, értő figuratologatással és mesébe illő színészválogatottal téve emlékezetessé.
1995-ös filmje, az Egy nap a mozi szintén nem tipikus hollywoodi nyáltömeg – persze a kötelességekről és tűzpirosan lobogó érzelmekről tudósító gyermektörténetet tökéletesen el lehetett volna rontani. Foley azonban nem hagyta, hogy elduguljon a lefolyó: ismeretlen stábbal, alacsony költségvetéssel forgatta le a Glengarry-hoz hasonlóan kamaraszerű családi történetet. 1933 forró nyarán járunk New Yorkban: tombol a gazdasági válság, az emberek keservesen gereblyézik össze a betevő falatot. A 12 éves Gennaro (Jerry Barone) édesanyjával (Mary Elizabeth Mastrantonio) és nagyapjával (Al Pacino) éli a kamaszok nyüzsgő életét, de ez a nap mindent megváltoztat: új filmszínház költözik a városba, amely gyönyörű képi technikával, fantasztikus élménnyel kecsegteti a pórnépet. Gennaro reggel elhatározza: estére összegyűjti a jegy megvételéhez szükséges 25 centet. Az Egy nap a mozi a pénzkeresés közepette kibontakozó gyermeki kalandok, a nagyapával való hosszas „életviteli” beszélgetések, az álmok és a remények krónikája.
És mint ilyen, nem hagyja cserben a nézőt. Az Egy nap a mozi finom szövevényű darab: díszlépésekben távolodik a mesterkélt giccs eszköztárától, Foley pedig esélyt sem ad arra, hogy a valóban fontos nevelési és erkölcsi kérdéseket bogozó családi melodráma csöpögős majomkodásba torkolljon. A precízen meghatározott időegységbe (1 nap) zárt dramaturgia arányos, zárt és bosszantó sallangokat nélkülöző: csupán Gennaro utcai botorkálását, lázas pénzkeresési akcióját, csetlő-botló napi küzdelmeit nyalábolja fel. A rendezőnek érzékletes módon sikerült a szenzuálisan is csekély, a néző számára ennek ellenére sorsdöntőnek tűnő gyermeki odüsszeia kolosszálissá növelt keretei közé sűríteni felnőttes jelentőségű kérdésekben sem szűkölködő mondanivalóját. Gennaro naiv szemüvegén keresztül elsősorban a ’30-as évek fekete-fehér embertípusait ismerhetjük meg, de láthatjuk a szexuális kiszolgáltatottság (Dr. Bruna felesége), a minden józan cselekvési lehetőséget felülíró szegénység, az ifjúkori léhaság (Gitano nagypapa és Guendolina) hol metaforákba bújtatott, hol tárgyiasultabb példáit is. Így aztán a nap eseményei – Al Pacino zseniális beszédeivel kiegészülve – szinte észrevétlenül állnak össze finoman bökdöső példázatokká, a vágyakkal, nagypapás komótossággal, kiváló korrajzzal átszalagozott film pedig visszafogott gyermektörténetté.
A különleges szűrőnek hála az autentikus környezet matt, fátyolosan sápadt vezérszínei optikai hitelességre tesznek szert, és külön jót tett az átélhetőségnek, hogy az ütött-kopott díszleteket nem suvickolták szappanszagúra a kellékesek: a szerényebb büdzsé szerényebb design-ja is tisztességgel megállja a helyét, ahogy a sokoldalú Carter Burwell tündérien egyszerű hangszerelésű zenéje is megkapóan támasztja alá az ártatlansággal teli, nemes alaphangulatot. Az állítólag a rendező kedvéért feltűnő Al Pacino természetesen sosem tud hibázni, most sem teszi. Azon kevés színészek egyike ő, akiket a csőstül rájuk szakadó sikerek csábítása ellenére is hidegen hagy a szépen terpeszkedő álomgyár cukorhabos zsizsegése. Pacino mindig is a maga útját járta (a ’80-as években például szinte nem is filmezett, csak színházban lépett fel), ez a visszhangtalan kamaramozi is egy a remek, csupán művészileg jövedelmező választásai közül. Saját nyilatkozata szerint önnön nagyapját játszotta: a tántoríthatatlan kisembert, aki a megfelelő pillanatban bátran szállt hajóra egy békésebb jövő reményében. A Gennarot játszó Jerry Barone-nal kiváló párost alkotnak: közös udvari jeleneteik a legfinomabb ívű gyermeksztorik érzelmi kölcsönhatásait és naturális szelídségét idézik. A film lezárása is dicséretes: Pacino szomorkás hattyúdalának egyszerű érzéstelenítésével a fiúcska pengeéles mosollyal robog be a hűvös moziterembe, az öreg nagypapa nyugtató üzenetével: odafönt éppen olyan, mint a moziban. A film megtekintése után ezt én is szívből remélem.
Egy nap a mozi (Two Bits)
színes, szinkronizált amerikai dráma, 85 perc, 1995
rendezte: James Foley
