A Shrink alapötletével már nem egyszer találkozhattunk. Adott egy nagymenő Los Angeles-i pszichológus, akit a sztárok pszichológusaként tartanak számon s tényleg nincs is gondja a megélhetésre. A hírességek ügyes-bajos, de műanyagnak tűnő lelki bajaival foglalkozik, miközben a saját gondja teljesen elemészti. Nem tudja feldolgozni felesége halálát, ami súlyos depresszióba taszítja.

Nem maradhat végleg depressziós és füvezhet élete végéig, ezért kell valami, ami kibillenti ebből a nyomorúságos helyzetéből. Ennek megfelelően apja arra kéri, hogy egy középiskolás lánnyal foglalkozzon, akivel talán kölcsönösen tudnak egymáson segíteni.

Sztár pszichológusunkat Kevin Spacey alakítja, a tőle elvárható precizitással és érzékletességgel. A háttérben közben pedig valamilyen ambient zene szól. LA mindig tündököl – állandó a csillogás, a fényűzés, de Henry Carter számára mind ez csak máz. Ezt a kettősséget próbálja megragadni a film.

A gyász, megbocsájtás és elfogadás témakörét járja körül. Ez a téma nagyon kényes és érzékeny - nehéz úgy hozzányúlni, hogy ne forduljon giccsbe már az elején. A Shrink esetében ez a veszély nem fenyegetett, mert a teljesen lezüllött, enyhe drog problémákkal küzdő Henry Carter erre nem adott lehetőséget. A világtól elzárkózott, magába fordult és nem hajlandó elfogadni a segítő jobbot. Ezt kell belátnia, mielőtt képes lenne újra talpra állni és folytatni az életét.

A fő szálba, Henry Carter felépülésébe itt-ott belefolynak más történetek is. Sorsok, amik lazán, de kapcsolódnak hozzá. Olyan sorsok, amikben felfedezhetünk egy-egy momentumot Henry problémájából. Érdekes, hogy láthatjuk az egészet egyben és pici darabokban is.

Kicsit borongós-bús hangulatú (köszönhetően többek között a képi világnak), néhol pedig vicces film a Shrink. Picit talán hasonlítható a The Wacknesshez – ugyanaz a hangulat, s persze a fű központi szerepe is ezt támasztja alá. Az régi-új pontozási rendszerben ez 7/10-et ér. Érdemes elővenni egy esős délutánon.

Shrink
színes amerikai dráma, 104 perc, 2009
r: Jonas Pate