Nehéz úgy mesélni az élet és halál dolgairól, hogy az ne forduljon giccsbe vagy túlzott csicsába. Nincs is sok olyan film, ami ezt az akadályt sikerrel venné. Általában közhelyek egymásra dobálása lesz a végeredmény, ami mellesleg úszik a nyálban. Kivételek szerencsére mindig akadnak, és miért is hoztam volna fel pont ezt a filmet, ha ez nem egy lenne közülük.

A Departures középpontjában az elfogadás áll. Nem csak a halál, a gyász elfogadása, de egymásé is. Mikor egy szerettünk távozik, egészen új oldalát tapasztaljuk meg a kapcsolatunknak vele kapcsolatban, ahogy megpróbáljuk feldolgozni a hiányát. Viszont ennél sokkal nehezebb dolgunk van azokkal a dolgokkal, amik életünkben érnek minket. Azokkal, amiket akár ki is kerülhetünk, vagy elfuthatunk előlük, mert az egyszerűbb, mint elfogadni (de semmiképp sem beletörődni). Ennyivel könnyebb a halottakkal elszámolni magunkban – onnan nincs "menekvés".

Daigo Kobayashi csellista, egész életében annak készült. Egy zenekarban játszik, de amikor az feloszlik, úgy dönt, hogy visszatér szülővárosába. Olyan munkát talál magának, amit sosem gondolt volna. Halottakat kell felkészítenie az utolsó utazásra. Furcsa munka, sokakban talán viszolygást is kelt, de Daigo úgy dönt, hogy a sors keze van a dologban. Meg kell tanulnia elfogadni dolgokat, és ez a munka tökéletes erre.

Bár a középpontban egyértelműen Daigo van, másoknak is meg kell küzdeniük a démonaikkal. Az elfogadás itt is a kulcsszó. Az élet nem mindig azt adja, amit elvárnánk tőle, és van, amikor jobb elfogadni azt, ami van, mintsem sóvárogni valami irreális után. Ezt mutatja be nagyon árnyaltan és nagyon érzékenyen a film.

A miénktől egészen különböző japán szokások csak felerősítik a film mondandóját. A halottak mosdatása és felkészítése mind-mind a család szeme előtt történik, egészen közel hozva az folyamatot. Személyesebb lesz, talán könnyen feldolgozhatóbb. A másik a japánok távolságtartása. Hogy még a legnagyobb gyász közepette sem ölelkeznek, csupán a meghajlás marad. A testi érintkezés hiánya felnyitja az ember szemét. Mintha az emberek elszigetelt entitásokként léteznének a világban és csak egy vékony csatorna marad a kommunikációra, ami nem más, mint a beszéd.

A Departures közel tökéletesen mesél az elmúlás és elfogadás kényes témájáról. Nem akar mindenáron útravalóval traktálni, csak rávilágít a napnál is világosabban a tényekre. Nem élhetünk a saját kis világunkban, néha oda kell figyelni a környezetünkre is. 9/10, csak így kommentár nélkül.

Okuribito
színes, japán filmdráma, 130 perc, 2008
r: Yojiro Takita