Van valami örök báj Miyazaki filmjeiben. Ugyan van egy központi témája, amit újra és újra körbejár, de mégis megunhatatlanok a filmjei. A Totoro is olyan, hogy elveszünk a gyermeki bájában, miközben súlyos gondolatok húzódnak meg a háttérben.

Az a szépsége ennek a mesének (de úgy általában Miyazaki meséinek), hogy a gyerekek és felnőttek feltétel nélkül tudják élvezni, és közben a nagyoknak útravalót is ad. Úgy aranyos, szerethető és vicces, hogy egyetlen fingós-böfögős örökzöld sincs benne, de még kulturális utalás sem. Ha nem ilyen egy jó mese, akkor milyen?

A gyermeki lélek van a középpontban, de azért a természet csodái is megjelennek. Miyazakinál szokásos zöld felhang itt is megvan, de ez mindig inkább üdítő, mint erőltetett. A Totoro története egyszerű, de mégis lélegzet elállító. Nem bűvészkedik történeti csavarokkal, vagy nagy tragédiákkal. Hétköznapokból emel át pár mozdulatot. Talán pont ez teszi annyira szerethetővé és mindenki számára könnyen befogadhatóvá.

Néhány jelenetnél teljesen meghatódunk, vagy érezzük a mindent körbeölelő szeretet. Szimplán csak jó nézni a filmet. Ahogy pörögnek a jelenetek és a szoba körülöttünk megtelik csodákkal, mi csak ülünk a kényelmes fotelben és átadjuk magunkat az élménynek. Még ugyan nem láttam túl sok Miyazaki mesét, de a Totoro mindenképpen az egyik legjobb. 9/10.