Egy alternatív világ. Az orvostudomány túllépett a legfontosabb kérdésein. A halálos betegségek már nem halálosak annyira. Utópisztikus lenne? És a megoldás is milyen egyszerű. Ha valami elromlik, akkor azt kicseréljük, csak pótalkatrész kell. Erre a célra „termesztenek” embereket, akik csak azért vannak, hogy a szerveiket adják a közjó érdekében. Disztópikus lenne?
Ezek után visszatarthatatlan erővel törnek a felszínre a morális, erkölcsi, emberjogi és miegymás kételyeink. Ezeket gyorsan el is hessegethetjük, mert a film egy percre sem mélázik el a dolgok súlyossága felett. Elfogadja ezeket az igazságtalanságokat. Már-már természetesnek veszi. Senki nem lázad a rendszer ellen. Bár a donorjelöltek gyerekkorukat elzárva egy bentlakásos iskolában töltik. Mikor felnőnek szabadon mozoghatnak, míg el nem kezdődik a feldarabolás. Mégsem próbálnak meg elfutni. Tényleg senki nem lázad a rendszer ellen.
A teljes belenyugvás, és az hogy ezt veszik a dolgok természetes rendjének, engem enyhén földhöz vágott. Még most sem értem. Lehet, ez csak azért van, mert amerikai filmeken szocializálódtam, ahol az igazságtalanul elnyomottak felkelnek és elsöprik az összes akadályt. Ki tudja…
Szóval akkor miről is szól a film? Adott egy ilyen szörnyű világkép… Tényleg szörnyű lenne? Vajon mi is félrenéznénk, ha nem lenne több gondunk az egészségünkkel és csak annyi lenne az ára, hogy embereket kell „termeszteni” pótalkatrész gyanánt. Nos, ebben a világban három donorjelölt életét követhetjük végig a gyerekkoruktól a korai halálukig. Az ő kapcsolatuk az, ami a középpontban van. És semmiben sem különbözik ez egy átlagos gyerekkori barátságból kifejlődött szerelmi háromszögtől. Az egyetlen lényeges különbség, hogy elég hamar rájönnek, hogy a világ nem ér véget a bentlakásos iskola kerítéseinél. Van az még tovább is, szinte végtelen, de odakint nekik nem maradt már semmi, pedig még ki sem léptek az iskola falai közül.
A három gyerek kapcsolata semmiben sem tér el, három „normális” gyerek kapcsolatától. Ugyanazok a motivációk hajtják őket. Ugyanazok a kétségek gyötrik őket. A lányok ugyanarról beszélnek, ahogy a fiúk pont azt akarják, mint azok a társaik, akik a rendes társadalomban élnek. Nincs semmi különbség. És miért is lenne? Ugyanolyan emberek ők is. A filmben mindössze egy mondatnyi utalás van arra, hogy ezt másképp gondolnák.
Így végiggondolva a körítés a korai halállal és kizsákmányolással nem tesz hozzá semmit a filmhez. A fő szál ugyanaz, mintha egy olyan drámát néznénk, aminél nincs mindenféle felvezetett körítés. Ezek a gyerekek, majd később fiatal felnőttek nem úgy élnek, mintha el lennének nyomva. A biztos és korai halál tudatában vannak egész életükben, de nem tesznek semmit ellene. Alárendelik magukat a dolgok rendjének.
A Ne engedj el! számomra rejtély marad. Lehetséges, hogy a regényt kéne elolvasni, hogy fény derüljön a történet valós tartalmára, mert a film nem sokat mond. Három gyerek története a korai halálig. És ez idáig még lehetne átütő erejű is, csak valahogy a nagy érzelmek is elkerülték a filmet. 6/10.
