Meglepően magával ragadó film, a 20. század egyik legeredetibb, legmeghatározóbb női alakjáról. Mivel számomra különösen szívmelengető a téma, megpróbálok nem szuperlatívuszokban írni. Nehéz lesz.

Több szempontból is érdekesnek találtam, nem csak azt, hogyan hozzányúltak a témához, hanem a tény, hogy alig három éve indította el a BBC közel kétórás filmjét „Margaret” címmel. Talán nem kellett volna ilyen „hamar” kiadni még egy filmet a témáról (bár az agyatlan remake-k korszakát éljük – ismét klisé), mindenesetre megérte elkészíteni, meggyőződésem, hogy a film a maga nemében kasszasiker lesz. Nekem talán túlságosan hasonlított a 2006-ban vászonra vitt „A királynő” című életrajzi drámához, mind képi világban, mind karakterekben, mégis, Meryl Streep olyan eleganciával játszotta a szerepet, hogy a kezdeti idegesítő érzés helyét hamar átvette a kikerekedett szemű csodálat.

Magáról a filmről spoiler mentességre törekedve (már ha egy életrajzi ihletésű műnél egyáltalán beszélhetünk ilyenről) annyit, hogy nagyszerűen kiragadta Thatcher asszony életének talán leggrandiózusabb pillanatait, olyanokat, melyek csupán néhány, igen nagy ívű politikusnak jutottak a világtörténelem során. A történet az idősödő és szellemi frissességét fokozatosan elvesztő asszony homályos visszaemlékezésein keresztül mutatja meg a nézőnek, ha nem is kronologikus sorrendben, hogy mi formálta azzá azt az asszonyt, aki ugyan nem szépségével,  sokkal inkább vasakaratával és kérlelhetetlen elszántságával robbant be a köztudatba és a rendkívüli férfiuralomnak örvendő politikai életbe. Mindezt tette pedig a hidegháború éveiben egy forrongó, turbulens, az IRA által fenyegetett országban.

A nyitóképet különösen kiemelném, mert amellett, hogy egy megtört, hétköznapi „öregasszony”egy napját láthatjuk, talán valami mást is el akartak árulni a film készítői; talán érzékeltetni akarják, hogy ez a Nagy-Britannia már nem azon ország, mely nagyhatalmi pozíciójával járó fölénységgel vetette bele magát a világháborúba és melyet azután csúfosan elvesztett. Úgyhogy ez a kettősség, (melyet lehet, csak én láttam bele) számomra különösen megkapó volt.

A filmben megjelenik a tinédzser tehetség, akit nagyban befolyásoltak konzervatív apja eszméi, majd a fiatal, frissen diplomázott választásokat nyert nő, később az aréna típusú brit parlament alsóházában élénken vitázó politikus asszony. Ekkor már nyomokban (ahogy a földimogyoró a csokiban) emlékeztetett „A király beszéde” című filmre, hiszen köztudott, hogy Thatcher-nek is segítettek orgánuma, beszédstílusa kialakításában. Ez a jelenet volt az számomra, amiért zsákokkal dobálnám Mery Streep után az Oscar-szobrocskákat, mert egészen elképesztően tudta használni a Thatcher által is alkalmazott akcentusokat.

A film folyamatosan az érzések ambivalenciájára épít, hiszen végigkövetjük felemelkedésének útját, melyet tehetsége és intelligenciája révén szerzett meg, ugyanakkor sokszor „előreugrunk” az időben, és egy, hallucinációkkal és az öregséggel együtt járó kellemetlenségekkel küzdő idős asszonyt látunk, aki az évekkel korábban elhunyt férjével beszélget. Az a legérdekesebb, hogy az utóbbi motívumra érezhetően nagyobb hangsúlyt fektettek a készítők, mint a világpolitikai szerepvállalására.

És mégis, túl azon, hogy elszánt volt, törtető és mindent kockára tett a célért, hogy képes volt kollégáival is könyörtelenül szembeszállni, az utóérzés ennek ellenére is egy grandiózus pályát, és vele egy briliáns elmébe való betekintés érzését hagyja maga után. Képtelenség véleményt alkotni róla, hiszen a film egy percig sem törekedett objektivitásra, nem látunk a motivációi mögé, mindössze egy képet kapunk a döntéseiről és azok következményeiről. Egy képet, melyet a főszereplő zseniális alakítása sokáig emlékezetessé tesz a nézőben. Margaret Thatcher alakja minden nőnek példaértékkel szolgál, és mindezt egy olyan színésznő interpretációjában, mely méltó volt minden tekintetben a feladathoz. Nos, ennél több azt hiszem, nem kell egy igazán jó filmhez. 10/10.

Bemutató: 2012. február 2.