Az amerikai függetlenek egyik legnagyobb alakjaként induló Steven Soderbergh (Szex, hazugság, video; 1989) több hasonlóan pályakezdő alkotótársával együtt – mint például Tarantino, aki szintén a független filmes Sundance fesztiválon debütált első alkotásával (Kutyaszorítóban; 1992) – a kilencvenes évek végére teljesen beolvad a nagy filmes stúdiók hatalmi körébe, némiképp feladva ezzel az amerikai filmkultúrában sajátosan megszólaló szerzői hangját. Erre tökéletes példa az Ocean’s trilógia, mely nagy költségvetésével, akciódússágával, szép számú színészóriások szerepeltetésével behódol a gördülékeny nagyjátékfilmekre éhes közönség vágyainak. A pályában érdekes törésnek számít ebből a szempontból a Solaris. Az Ocean’s Eleven után készült egy évvel – és bár az egyik nagy stúdió logója tűnik fel az introban - hangnemében, megalkotottságában és kérdésfelvetésében egy különleges visszaugrás a szerzőiséghez.

 A 2002-es Solaris Soderbergh nagy főhajtása egy kultikus legenda előtt – ez pedig nem más, mint Stalislav Lem nagy múltú és azonos című regénye, mely megingathatatlan alapját képezi a sci-fi irodalomnak; illetve ez ebből készült 1979-es, orosz filmadaptáció, Andrej Tarkovszkij kézjegyével. Az amerikai rendező elhivatottságát mutatja ez irányban az is, hogy nemcsak a forgatókönyvet írta, de az operatőri munkakört is magára vállalta – ennek eredménye szépen megmutatkozik az új Solaris-on: egységes, minden percében átgondolt és megkomponált mű született.

Dr. Chris Kelvint váratlanul azzal a feladattal bízzák meg, hogy utazzon a Prometheusra, egy távoli űrállomásra, ahol egy kutatócsoport nem mindennapi égitestet vizsgál, az élő óceánokból felépülő Solarist. Kelvin érkezése után egyre különösebb jelenségekre lesz figyelmes – a csoport még életben maradt tagjai paranoid viselkedési jegyeket mutatnak, többen eltűntek, vagy öngyilkosok lettek. Amint a doktor is álomba merül, rádöbben, hogy a bolygónak hatalma van felette – az álmaiból táplálkozva materializálja az egyén számára azokat a személyeket, akikre bűntudattal emlékezik vissza. Kelvin napról napra a felesége mellett ébred a szűk űrkabinban. De vajon hogyan lehetséges a lélektani hadviselés, ha valami annak a képében támad ránk, amit a legjobban szeretünk?

A különleges film központi alakjának a rendező egy, már Ocean’s-ben kipróbált színészt tesz meg: George Clooney-t. Nem hoz csalódást! Zseniálisan lényegül át egy egészen más, komoly karakterré, arcának legkisebb rezdülései is megmutatják a pszichéjében dúló lelki vihart.

Bár a Solaris műfaji besorolása leginkább a sci-fi felé közelíti, a kategória nem ennyire egyértelmű. Több szempontból sem nyújt tudományos magyarázatot bizonyos jelenségekre, a filmidő előrehaladtával a cselekményen eluralkodik egyfajta válaszok nélküli, nyomasztó fantasztikum, aminek a főhős kiszolgáltatott. Tehetetlen a bolygó sajátos, érzelmi világot megcélzó „üzeneteivel” szemben. Míg eleinte szigorú racionalitással kíván megszabadulni felesége (Natascha McElhone) képétől, ennek értelmetlenségét belátva ragaszkodni kezd az alakhoz. Kelvin egyre tétlenebb és passzívabb lesz, a film pedig egyre lélektanibb.

 A Solaris nem egy akciófilm. Nincsenek hadakozó lézerkardos katonák, sem űrharc, vagy ufó támadás. Még egy pisztoly sem dördül el. A jövő és a magába záró, sötét űr mindössze közeg – a hangsúly a lélek vizsgálatára, és a kérdésfelvetésre tolódik át.

Ezt kísértetiesen támasztja alá a látványvilág és az atmoszféra kifinomult megalkotása. A kamera gyakorlatilag nem mutatkozik külső terekben. Apró, bezárt, szinte klausztrofób helyeken járunk, az űrkabinok elválasztanak a kiismerhetetlen külvilágtól: az űrtől és az élő bolygóóriástól. A lélek zaklatottságát és bizonytalanságát hivatott alátámasztani a sok ferdén fényképezett kép, illetve az pillanatnyi asszociációkra kacsingató hirtelen flashback-ek – az elbeszélés mozaikszerűen széttagolt. Az emlékek aranyfényű, meleg színekben úszó értéktelített képei erős kontrasztban állnak az űrállomás jelenében megmutatkozó hideg árnyalatokkal és sejtelmes, néha már ijesztő, neonos félhomállyal. A lebegő atmoszféra megalkotásában persze igen nagy szerepet játszik Cliff Martinez üveghangú, szférikus zenéje, háttérben a gyönyörűen, de mégis valahogy taszítóan megfestett, kékben, vagy narancsban úszó organikus égitesttel.

Érdekes, elgondolkodtató film, melynek néha már vontatott lassúsága az orosz előd (Tarkovszkij) stílusát idézi, miközben a lélektaniságot erősíti. Annak nem tudom ajánlani, aki látványos akció-szekvenciákra vágyik, ez nem az a típusú alkotás! Aki viszont filozofikusabb természet és képes belehelyezkedni egy sajátos közegben megmutatkozó elmejáték lassan kibontott történetébe, az nézze meg!

 (Közönséget megosztó jellege miatt tényleges pontozás nélkül ajánlom.)