A film a 60-as évek Amerikájába repít minket, ahol Truman Capote író/újságíró életének legnagyobb fordulópontját követhetjük nyomon. A New York Times 1959. november 16-ikai számában brutális gyilkosságról olvas egy szösszenetnyi cikket: egy kansas-i kúrián embertelen kegyetlenséggel lemészároltak egy jómódú farmercsaládot. Capote fantáziáját megragadja a nem éppen mindennapi bűncselekmény és elhatározza, hogy a helyszínre utazva az eset mélyére ássa magát, hogy egy izgalmas beszámolót készítsen. Ám ahogy előrehalad a nyomozás és az író megismerkedik a bűnösökkel is, a részletes újságcikk tényfeltáró regénnyé bővül (In cold blood) – ezzel nagyszabású munkájával Capote nemcsak új műfajt teremt, de világhírű íróvá is válik. De vajon életét mennyire töri ketté két bűnözői lélek mélyreható vizsgálata és a velük töltött idő? Erre a film már csak életrajzi utalást ad.

Az valós ihletésű alaptörténet mondhatni kiváló és megannyi kiaknázható lehetőséggel kecsegtet. Ám a filmes megjelenítés valahogy félresiklik: a történetvezetés vontatott; a dialógusok több szinten sántikálnak: túlerőltetettek, vagy épp csak odadobottak; a bűnözők kivételével az összes karakterrajz már az elején túl élesen felvázolt és a 114 perces filmidő alatt gyakorlatilag alig változik. Truman Capote-ban talán vannak erre utaló nyomok, de olyan kiforratlan és mesterkélt a megfestése, hogy a néző nem tudja eldönteni, valós-e a megjelenített lelki konfliktus.

Ezzel el is érkezünk az alkotás legnagyobb hibájához. A filmben egyszerűen senkivel nem lehet azonosulni. Ez egy szerzői hangnemben megszólaló művészfilmnél még elfogadható és elgondolkodtató lépés, de egy olyan kezdőzetlen nagyjátékfilmnél, mint jelen esetünkben a Capote – megengedhetetlen! (Filmes bevezető előadásomon is utalt rá a prof., hogy ha egy nagyobb szabású alkotásban nincs meg a néző számára azonosulás lehetősége, akkor ott valami súlyosan hibádzik.) Márpedig itt nincs egy valamire való főkarakter, aki legalább csíráiban rokonszenvet keltene. A bűnösök nem nagyon lehetnek, hiszen brutális gyilkosság elkövetői, ami morálisan elfogadhatatlan, bármennyire szépít és kozmetikáz a forgatókönyvíró – viselkedésük nyomokban ugyan a jó oldal felé nem, de a korrekthez közelíti őket, bár a végső rejtély leleplezése ezt is a földbe döngöli.

Truman Capote alakja szintén nem megfelelő az azonosulás szempontjából. Külső megjelenítésében már nyilvánvalóan felhergeli a Közönséget: kifejezetten csúnya kis ember, ellenben látványosan piperkőc, beszédstílusa egyenesen bicskanyitogató, és mérhetetlen gúnnyal viszonyul mindenhez és mindenkihez (egyébként ezt Philip Seymour Hoffman jól alakítja). Ráadásul, ha ez nem lenne elég, még hősnek is teljesen alkalmatlan. Belső tulajdonságai alapján kifejezetten ellenszenves karakter: öntelt (számos társasági jelenetben láthatjuk ékes szószólóként, általában önmagát helyezi piedesztálra); önző (hiszen felhasználja a két gyilkost arra, hogy sikeres könyvet írjon); hazug (barátnak állítja be magát, állandóan elhangzó ígéreteit sosem tartja be számukra, ködösít vagy teljesen elhallgatja az igazságot); ráadásul még gyáva is (miután a két bűnöst halálra ítélik, elmenekül a felelősség súlya elől, majd mentegetőzve magyarázza, hogy ő mindent megtett az ügyük érdekében – ez nyilvánvalóan nem igaz, önmagát is becsapja).

Végső elkeseredésében, a kivégzés után mélységes önsajnálatba és remeteéletbe burkolódzik – személyiségének kiállhatatlan jellemzői önellentmondásba és önmaga felőrlésébe taszítják. Az utolsó filmkép lepörgése után még egy rövid szöveges odabiggyesztésből tudjuk meg az életrajz elővetített és egyértelmű folytatását: megcsömörlik, alkotásra képtelen alkoholistává válik. Egy cseppnyi szánalom sem indul el bennünk, az egyetlen gondolat, ami eszünkbe jut: egy így megfestett karakter megérdemli!

A filmes formanyelv nem kiemelkedő, eltekintve néhány szépen fényképezett, kissé hatásvadász képtől a nyitószekvenciában.

A jó történetalap ellenére a Capote félresikerült alkotás lett, nincs benne közölve jó és rossz oldal, vagy állásfoglalás, a minimális egyensúly teljes hiányával operáló középszerű rutinfilm, de véleményem szerint olyan hibákkal, amiket nem engedhet meg magának egy ilyen nagyköltségvetésű és magát komolyként eladó mű.

4/10