Sean Penn 2007-es filmje igaz történet alapján készült és nagyon érdekes kérdéskört helyez középpontba. Dicséretes, nem éppen mindennapi alkotás, gyönyörű képekkel tarkítva.

Christopher McCandless előtt ígéretes, pompázatos jövő áll, mely magában hordozza reményekkel kecsegtető amerikai álmot. Ám a furcsa világszemléletű fiú, amint átveszi az érettségi bizonyítványát, egy egészen más, kivételes irányt választ az életének. Szó nélkül elhagyja családját, iratait elégeti, a továbbtanulásra félretett pénzét jótékonysági célokra adományozza és nevet változtatva (Alexander Supertramp) nekivág a világnak, hogy felfedezze a természetben rejlő végtelen szabadság titkait. Kockázatos és bonyodalmas útján bejárja a dél-dakotai búzamezőket, evez a vadvizű Colorado folyón, vándorlásának végcéljaként pedig eljut a vadon őshazájába: Alaszkába. De hogy mennyire képes átlényegülni az emberi civilizációtól elhatárolt, hatalmas és áhított természettel – nos, a film végét nem lövöm le!

Az Út a vadonba elbeszélése epizodikus jellegű – külön részekre osztható Chris utazásának állomásai szerint. Minden egyes megállóban van egy-egy meghatározó karakter, aki a segítőjévé válik, a főhős személyiségfejlődésének részét képezi. Számomra külön tetszetős volt, hogy Chris húga az, aki a narrátor szerepét magára vállalja, olyan személyként, aki még epizódszereplőként sem vett részt bátyja nagy utazásában. Mindössze a kezdetnél volt ott, de mégis ő az, aki érzelmeivel, gondolataival leginkább reflektálni tud Chris útjának történéseire, motivációira. Mindez nagyon hiteles és megragadó.

Érdekes és elgondolkodtató téma, amit ez a film felvet. Vajon mi visz rá egy alig húsz éves fiatal fiút, hogy egyedül, minden felelősségtudat nélkül nekivágjon a nagyvilágnak? Tényleg ennyire megkeseredett volna az emberi civilizációban?

Sajátos, de sajnos elég felemás válasz erre a rossz családi környezet, amire a film állandóan reflektál: Chris szülei boldogtalan, hazug, ám messzemenőkig képmutató házasságban élnek, ahol nemcsak magukat, de gyermekeiket is belekényszerítik egy megrokkant lelkiállapotba. Számtalan ilyen példa van szerte a világon, mégsem kapják hátukra az utazóhátizsákot fiatalok ezrei, hogy a vadon ellen menjenek! A további válasz talán Chris sajátos személyiségében lelhető fel: messzemenőkig idealista (állandóan nagy irodalmi művekbe temetkezik, és ott talál a saját életére vonatkoztatott igazságokat) – és sajnálatos módon a film folyamán egyre nyilvánvalóbban kiderül, hogy önző is (nem csak gyűlölt szüleit hagyja magukra, de szeretett húgát is; ráadásul folyton felbukkanó segítőivel sem bánik túl kegyesen az elválások során).

Persze mindezt felfoghatjuk egyfajta rousseau-i természetes megszállottságként a szabadság iránt és kötöttségek mániákus lerázásaként – de azért Penn burkoltan megfogalmazza ennek a magatartásformának a kritikáját is: Chris mégiscsak elmagányosodik az őt rabul ejtett vadregényes tájban.

A kérdésfelvetés mellett kiemelkedő pontja a filmnek a fényképezés. Bámulatosak a természet hatalmasságát bemutató panorámaképek és a totálokban bemutatott tájak, melyekben Chris bandukol. Néha szinte már dokumentumfilmes precizitásra és naturális szépségre tesz szert. A zeneválasztás mesteri, gyönyörűen festik alá a különböző hangulatú számok a jeleneteket.

A sok pozitívum ellenére azonban az Út a vadonba 140 perce nagyon hosszúnak bizonyult. Az alapvetően lassú tempójú, csellengő film ritmusa egy rövidebb alkotásban lekötő lehet – maga a néző is átlényegülhet ebbe a sajátos hangulatba. De itt már túlment a határon, csúnyán mondva: vártuk már, hogy vége legyen! Ez az unott érzés (ami úgy másfél óránál kezd csíráiban mutatkozni, de a lényeges változások hiánya miatt egyre erősödik) pedig taccsra vágja az alkotás zárlatát, aminek csattanónak kéne lennie.

Ez egy nagyobb negatívum a szememben, mert elrontotta a szépen felvezetett és megalkotott gondolatiságot. Pedig alapjaiban egy jól eltalált, profi munka az Út a vadonba. De túl hosszú!

8/10