Woody Allen új filmje az összevisszaságával mutat rendezettséget. Csapong a történetek között, amiknek alig van köze egymáshoz. Egyetlen dolog közös csak: mindegyik egy irányba mutat. A történetek fejlődése azonosan egy kiszámíthatatlan, önmagát igazoló-megcáfoló végkifejletthez vezet.

Mintha lenne értelme annak, amit itt írogatok, de közben furcsán kavarog. A film is ilyen, de közben sosem érezzük magunkat elveszve. Mintha nem is az egyes történetek és azok szereplői lennének a fontosak. Inkább a város maga. Rómának szeretettel egy szerelmi vallomás a városnak. Közben önmagának ellentmondva gúnyolja ki a várost és a már-már őrjítő hatását, amit a benne lakókra gyakorol. Az operarendező történetén kívül (aki már alapból bolond volt) a másik három történet társadalmi elvárásoknak megfelelő életet élő szereplőit űzi saját értékrendjük és értékítéletük szélére.

A négy történet mindegyike tartalmaz apró, végtelenségig elemezhető, filozofikus vitákra sarkalló részleteket, de valahol mégis megmarad egy szórakoztató filmnek. Megragadja Róma lényegét. Pont azt adja, mint amire vágyom, mikor egy külföldi városba utazom. Nem a fő turista látványosságok érdekelnek, hanem a város hangulatára vagyok kíváncsi első sorban. Az apró rezdülésekre, amikre hosszabb ideig ott élve nehéz már felfigyelni, de felületes turistaként szinte lehetetlen. Ezt az oldalát mutatja meg, és teszi ezt olyan hatékonyan, hogy a film után kész lettem volna repülőjegyet váltani Rómába, ha valaki erre buzdít.

A Rómának szeretettel egy olyan könnyed esti film, ami csomagol útravalót. A játékidő elsuhan, a színészek és a zenék belevesznek a forgatagba, csak a történetek és a város marad.

8/10