Frank McCandless: 

David Ayer megunta a monoton írogatást, és immáron harmadik alkalommal ülteti magát a rendezői székbe. A szokásos témák (rendőrlét, bajtársiasság) és a helyszín (Los Angeles, South Central) változatlan, a köntös viszont vadonatúj.

Taylor (Jake Gyllenhaal) a fehér és Zavala (Michael Pena) a mexikói. Társak, bajtársak, barátok, testvérek és mind emellett hősök – utóbbit csak felfogni nem tudják. A két „ gettózsaru” Amerika híresen rossz környékén próbálná fenntartani a rendet. A szabályok viszont változtak, manapság nem elég gengszter módon megverekedni a néger bűnözővel, ugyanis a veszély új helyről, a burritós bódék árnyékából, egy szervezett és gátlástalan bűnszervezet képében támad.

Velük kell megküzdeni, és közben élni, szeretni, nevetni, és persze lekamerázni az egészet. A film legnagyobb húzása ez. Ügyesen - és nagyjából következetesen – használja a dokumentarista eszköztárat, közelebb hozva világát a nézőhöz. Egy kamera a jelvény fölött, egy az amerikai rendőrautókban, egy Taylor kezében és persze egy-egy a két bandánál. Az idegek pattanásig feszülnek (a filmképen kívül történő dolgokat rendre mi látjuk meg utoljára), nem volt még ilyen sebezhetőnek - és közben viccesnek - ábrázolt rendőr a vásznon.

A felejthetetlen és jól megírt, humoros dialógusokat, rendre ellensúlyozzák a pörgős és/vagy hátborzongató akció jelenetek, elérve a teljes ambivalenciát a nézők érzelmeiben. Ennek leglátványosabb példája - a pont szikár stílusa miatt emlékezetes - temetés jelenet, amit közvetlenül követ a filmet lezáró, kacagtató párbeszéd. Egyesek megkönnyebbülve nevetnek, másoknak csak fojtogatóbbá válik a szomorúságuk, én levegőt nem kapok.

A biztos kezű cselekményvezetés, az erős karakterek és az izgalmas kísérletezés, közösen teszik az Utolsó Műszakot az év eddigi legnagyobb filmélményének.

9,5/10

PanAma:

Fegyver dörren, sziréna harsan, vérszomjas dílerekkel teli autó fékez egy sikátorban – a kamera pedig forog. David Ayer, a Halálos iramban forgatókönyvírója ezúttal ismét rendezésre adta fejét a tollforgatás mellett: legújabb alkotása, Az utolsó műszak sajátos hangnemben megfogalmazott, pergő ritmusú rendőrfilm – a maga nemében jól sikerült.

Brian Taylor és Mike Zavala nyomozótársak, kötelességük nap, mint nap Los Angeles bűntől terhes utcáira szólítja őket. A két barát vidám mindennapjait azonban nem törik ketté a gyakorta súlyos veszéllyel járó riasztások. Mígnem egyik alkalommal valami olyan esetre nem bukkannak, ami mögött nagyszabású bűnszövetkezetek mozgatórugói állnak. Az események felgyorsulnak, és hamarosan kiderül, hogy érdekeket sértő működésük miatt egy elszánt hajsza indul a rendőrök ellen.

A cselekményt szokatlan módon teszik elénk az alkotók – Az utolsó műszak ugyanis dokumentarista stílusban készült. Brian amatőrként kamerázza mindennapjait, főképp a munkájához kapcsolódó eseményeket, Mike-kal való barátságának humoros pillanatait.

A mű egészére tehát meghatározóan a szubjektivitás jellemző – a rendőrök hétköznapjait bemutató, életszerű jeleneteket láthatunk, melyek az alvilághoz közelítő, tipizált Los Angeles-i közegből merítik alapanyagukat. Ezáltal a film nem mentes a társadalmi vonatkozástól sem – méghozzá faji kérdésben (a bevándorló bandák ellentétei). Bár a brutális összecsapás-jelenetek, vagy az emberi kegyetlenség nyomát őrző helyszínek vérfagyasztóan undorítóra sikerültek, a lényeg nem sikkadt el. Az utolsó műszak rendkívül hitelesen adja el magát.

Pont ebben rejlik legnagyobb ereje! Kikerülhetetlenül elhisszük azt, amit a vásznon látunk, a történet hétköznapisága belénk ivódik. Az azonosulás borítékolva van. Ezért olyan nehéz könnyű lélekkel, a film hatása nélkül kilépni a moziteremből.

8/10