Most esett be a hír, hogy az A38-on ingyenes filmvetítést rendeznek. A sajtóközlemény idevágó része:

Vincent Moon: An Island
Zenés dokumentumfilm a dán Efterklang zenekarról
2011. március 24., csütörtök 19h
A38 Hajó, Kiállítóterem – Petőfi híd budai hídfő
A belépés díjtalan!

A film történet: az Efterklang 2010-ben négy napra „megszállt” egy apró dán szigeten, hogy a helyi lakosokkal együtt egy kötetelen összejövetel keretei között elpróbája és újra felvegye legutóbbi albuma dalait. A közel kétszáz (!) közreműködővel készült film e négy nap eseményeit, a próbafolyamatot örökíti meg, mindazt ahogy a profi zenészek és az „amatőr” laikusok találkozásából, ötleteiből és inspirációiból újjászületnek a jól ismert számok.

És van egy plakát is hozzá (klikkre hatalmas lesz):

Test test elleni küzdelem. Most éppen boksz, de ennek nem sok jelentősége van. Amikor belépsz a ringbe, vagy a küzdőtérre, akkor a külvilág a vonalak mögött ragad. Nincs ármánykodás, nincsenek alattomos hátbaszúrások. Nincs érzelmi terror, és nincs belső feszültség, vagy külső nyomás. Csak magadat viszed be, mindent mást kint hagysz. Lehet, hogy a közönség soraiban üvöltenek, de az eltompul, csak háttérzaj. Furcsa érzés a küzdőtérre lépni, de közben felemelő is.

Azt hiszem már az elején elárulom, hogy A harcos nem az a film, amit várunk. Nem egy bokszoló film. A bokszolós kliséket csak éppen érintjuk, de nincs is rájuk szükség. A harcos inkább egy családi dráma, ahol ha enyhén deformáltnak tituláljuk a családot, akkor még meg sem kezdtük a hosszú vándorlásunkat az igazság felé.

Elmarad a nagy dicsőség, elmaradnak a sportfilmek oly jellemző vonásai: a kitartás, az összetartás és a bajtársiasság. Itt minden perc, minden mozzanat, minden képkocka a néző manipulálásának van alárendelve. Már az első pillanattól világos a felállás. Dicky a múltba temetkezik, mert csak az maradt neki. Ha nagyon gyorsan nem változtat, akkor nemhogy a jelene, de a jövője is elúszik. Alice, az anyja egy control freak, alattomosan vájkál az emberekben. Számító és ocsmány jelenség. És ott van még nekünk Micky, aki a megtestesült jóság a környéken. Naivitása és családja iránt érzett szeretet miatti vaksága már-már hihetetlen.

Az első képkockától kezdve zsinóron rángatja a nézőt a film. A nézőnek nincs választása, hogy kit utál, vagy kit szeret. A szerepek tisztán kirajzolódnak, minden fekete vagy fehér. Nem szabad bedőlnünk a pillanatnyi örömöknek, vagy meghatódásoknak. Az emberek nem változnak. Talán egyedül Dicky az, akinek sikerül áttörnie a hatalmasnak tűnő gátat, de azt sem önszántából teszi.

A film alatt végig azt éreztem, hogy nincs semmilyen kontrollom az érzesim felett. Oda megyek, ahova mondják. A harcos ezért nagyszerű film. Persze ott vannak még a színészi alakítások is (és ezt ugyan csak zárójelben jegyzem meg, de Bale Oscarja teljesen megérdemelt, ahogy Melissa Leo szobrocskája is jó helyre került), de ez a film mégsem ebben csúcsosodik ki. Hanem abban, hogy Micky Ward életét és helyzetét teljes mértékben át tudjuk érezni. Sőt arra a két órára míg a film tart, szinte átlényegülünk Micky Warddá.

Ahogy lassan pótolom az elmadart Oscar jelölt filmeket, egyre jobban úgy tűnik, hogy az idei Oscar különösen erősre sikeredett. A harcos ebből a mezőnyből is kiemelkedik. 8/10.  

Megint egy identitászavaros romantikus film. Legutóbbi alkalommal, mikor kísérletképp megnéztem egyet, az is ugyanezen vérzett el. Nem is értem, hogy manapság mi ez a mindenből egy kicsit mentalitás. Halálra vannak ítélve ezek a próbálkozások, mert a még konzumnéző gyomra is nehezen veszi be, ha valami semmilyen. Se nem drámás romantikus, se nem vicces romantikus, hanem valahol a kettő között félúton.

A How Do You Know is pont ilyen. Akarna ő vicces lenni, és közben drámás is, de egyik sem megy, mert ezen az összetevők összeegyeztetéséhez mindig valami csodára van szükség. Persze nem vitatom, hogy ha egyszer sikerül, akkor igen nagyon tud szólni, de úgy látszik mostanság hiányzik valami a rendezőkből.

A How Do You Know két olyan emberről szól, akik lecsúsztak a lejtő aljára (a saját mércéjük szerint), és most próbálnak visszakapaszkodni. Itt jönne be ugye a dráma, de ez a szál annyira hangsúlytalan marad, hogy szinte el is felejtkezünk róla, hogy férfihősünk éppen a börtönnel néz farkasszemet. Nincs súlya, és mikor a film végén megint előbányásszák ezt a szálat, csak nevetni tudunk rajta.

A vicces részekkel is az baj, hogy egy-két jobban eltalált helyzetkomikumon és egysoroson kívül hatalmas pangás jellemzi a filmet. Talán nem jutott idő miközben a hatalmas drámát bontották ki épp. Ja, várj! Olyan nem is volt. Akkor valójában nem tudom miért nem lehet vicces egy romantikus VÍGJÁTÉK. Ez rejtély marad.

Persze itt még nem szóltam a másik hatalmas buktatóról, a papírmasé karakterekről. Romantikus filmeknél nincs nagy elvárásunk a karakterekkel szemben, de azért valami minimális motivációt várnánk. Nem kellenek 100 rétegű lélekábrázolások, de legalább valami legyen. Itt semmi sincs. Még a csíráját sem tudjuk felfedezni valami eredetiségnek, vagy árnyaltabb jellemrajznak.

A színészekről pedig talán már nem is érdemes beszélni. Reese Witherspoon még mindig elég jó nő ahhoz, hogy ne kelljen túlzottan sokat letennie az asztalra és mégis tudjuk szeretni egy filmben. Vele szemben viszont Paul Ruddnak és Owen Wilson nagyon kéne kapaszkodnia. Főleg Owen Wilson az, aki kritikán alul teljesít és nem csak azért, mert a karaktere egy fabatkát sem ér. Jack Nicholson feltűnése pedig maga a mozi halála.

A How Do You Know néha villant egy-két jelenetben, de semmi többet nem tud nyújtani. Az utóbbi idők gyenge felhozatalában is alul marad. Már majdnem azt írtam, hogy kár érte, de aztán mégsem. Ez csak egy újabb felesleges wannabe romkom-dráma hibrid. Egy ilyen film után, mindig csak sóhajtok és várom, hogy eljöjjön az az idő, amikor élvezhető romantikus filmek potyognak ki Hollywoodból. 4/10.

A díjátadó gáláról szóló értékelések és tudósítások átfutása után idén is nyugtáztam, hogy bölcs döntés volt aludni ahelyett, hogy 4 órát szántam volna a kis sárga szobrok kiosztására.

Az eredmények pedig papírforma szerint alakultak. Legalábbis a főbb kategóriákban. Bevallom a technikai és egyéb díjakat nem szoktam túlzott figyelemmel kísérni.

A fontosabb kategóriákban A király beszéde mindent letarolt. Kicsit sajnálom, hogy a Fekete hattyú csak egyet kapott. Szerintem a rendezés és a fényképezés is landolhatott volna nála. Az Eredet technikai díjakban való abszolút dominanciája érthető. Nagyszerű popcorn mozi volt, de nagyon túlértékelt és túlmisztifikált. A The Social Network megérdemelten kapta a legjobb adaptált forgatókönyvet. Finchernek pedig megint várnia kell. A Benjamin Buttonnal sem volt szerencséje. Talán majd egyszer. 

Meglepő módon idén sikerült a legtöbb filmet megnézni a legjobb film kategória jelöltjei közül. Csak gyorsan összegyűjteném, hogy miket. Amolyan linkgyűtemény.

A díjátadót idén sem fogom nézni, mert pusztán időpazarlásnak tartom. Az eredményekről majd értekezek a holnapi nap folyamán pár mondatban.

És akkor a lista:

• 127 óra
• The Social Network
• The Kids Are All Right
• Fekete hattyú
• Eredet
• A király beszéde
• Toy Story 3 - méltó folytatása az előző kettő filmnek. Kicsit megdöbbentő, hogy a legjobb film kategóriába bejutott, pedig ugye egy animációs filmről beszélünk. Bár ez már várható volt lassan egy Wall-E és egy Up után.
• The Fighter - nem láttam
• True Grit - nem láttam
• Winter's Bone - nem láttam

Ebből a listából én a Fekete hattyút és A király beszédét imádtam, de ez talán látszik is a linkelt írásokból. Szerintem ez a két film a nagy esélyes, de én nem tudnék dönteni.

Viszont a legjobb férfi főszereplőnek és kérdés nélkül Colin Firth-t választanám, női fronton pedig egyértelműen Portman kisasszony visz mindent.

A többi főbb kategóriában is jellemzően ezek a filmek keverednek, egy-egy másik filmnek azért helyet engednek, de tényleg csak alig. Az Oscarnak nagyobb a füstje, mint a lángja, ahogy ezt megszokhattuk, de idén kivételesen jó volt a felhozatal. (Én külön örülök, hogy egy Avatar szintű parasztvakítás idén nem rúgott labdába. Bár az is igaz, hogy nem is nagyon volt ilyen idén.)