Ezt a filmet valamiért nagyon nehéz megragadni. Nem jönnek a gondolatok. Megnéztem. Ott ültem a mozi teremben, már pörgött a stáblista és nem tudtam mit gondoljak. Nem jutott eszembe semmi a filmmel kapcsolatban. És az az igazság, hogy most, 1 héttel később sincs sok minden a fejemben.

Nem azért van ez, mert annyira rossz film lenne. Nem. Chloe egy egészen kellemes thriller megfűszerezve egy-két érzelmi torpedóval. A történet picit ugyan semmitmondó, de itt tényleg nem erre gyúrtak rá.

Chloe egy escort lány, vagy talán nevezzük nevén a dolgot: luxus prosti. Catherine azt hiszi, hogy férje megcsalja, ezért felbéreli Chloe-t, hogy szólítsa el a férfit és akkor majd kiderül az igazság. Chloe így is tesz, s szolgamód jelent Catherine-nek. Csakhogy lassan már nem arról szólnak a találkozásaik, hogy Chloe elmesélje éppen mit tett vele a férj. Ennél több alakul a két nő között.

De a film nem is erről szól. A film az őrületről szól. Arról, hogy egy szexipari munkás saját testének kizsákmányolása mennyire csonkítja meg lelkileg. Mennyire van kihatással rá, még akkor is, ha azt hiszi, már kérget növesztett a lelke köré és nem befolyásolják az események. Mikor azt hiszi, hogy már megtanult uralkodni az érzésein.

A másik oldalon pedig ott van a feleség, Catherine, aki nem ért semmit. Küzd a kamasz fiával, kétségek közt őrlődik naphosszat a férjével kapcsolatban. Nem tudja, hogy csak a kapuzárási pánik van rajta, vagy csak a félelem hatalmasodott-e el rajta. A félelem attól, hogy a kihűlőben lévő kapcsolatában elveszíti a férjét. Ő is az őrület szélére sodródik, ahogy Chloe is. Csak ő éppen a másik irányból közelít a peremhez.

Ennél a peremnél hatalmas a mélység. Az út csak lefele vezet, de a szabadesés öröméért már nem egy ember ugrott bele. Ő is éppen, hogy csak vissza tud táncolni, de egy része bizony leesik a hatalmas ablaktáblával együtt, amit kilök a házuk emeletéről.

A Chloe egy olyan film, amit néha kicsit kényelmetlen megnézni, sőt még nem is szórakoztat túlzottan, de az emberi léleknek megint egy újabb rétegét tárja fel. Egy olyan rétegét, amibe lehetőleg nem szeretnénk a saját magunk is belekerülni. 7/10.

A szokásos megkésett tempóban, de azért elérkezett hozzánk is a Titanic filmfesztivál szele. Majdnem bedobda a törülközőt az egyetlen jelentősebb hazai nemzetközi filmfesztivál. Reméljük, az a tény, hogy idén épphogy csak elkerülte a szomorú véget nem jelent semmit a jövőre nézve. S abban is reménykedhetünk talán, hogy visszatér régi önmagához és az egyre hanyatlóbb tendenciát ezzel a balszerencsés évvel magamögött hagyja.

Az a helyzet, hogy idén végigpörgetve a vetített filmek listáját egyikért sem tapsikoltam örömömben. Talán egyedül a Simon Werner eltűnése mozgatta meg a fantáziám. És talán pont ezért csak erre az egyetlen filmre ültünk be.

Simon Werner eltűnése

A film elég erőteljesen kezd. Az első két percben máris találnak egy hullát az erdő szélén. Aztán mintha tornádó kapna fel minket, 10 napot repülünk vissza az időben, hogy az ügy szempontjából fontosabb karakterek szemén keresztül élhessük át Simon furcsa eltűnését.

Az egész film egy nagy flashback. Az elején nem tudunk semmit. S az első nézőpontból végigvitt eseménysorozat után még jobban összekuszálódnak a szálak. A rendező nagyszerűen oldotta meg, hogy minden nézőpont egy kicsit formáljon csak a történeten. Minden nézőponttal egy-egy újabb érzelmi megközelítést is kapunk, amibe könnyű belehelyezkedni. A véletlennek tűnő események értelmet kapnak. A gyanús pillanatok ártalmatlan diákcsínnyé vagy kamaszkori erőfitogtatássá redukálódnak.

A különböző perspektívák felvázolása közben egyre közelebb jutunk az okok felderítéséhez, de mégsem érezzük, hogy egy picivel is többet tudnánk, mint a film első percében, mikor kiderült, hogy Simon eltűnt. Sőt a pofonegyszerű végkifejlet után visszatekintve a filmre belátjuk, hogy minden kísérletünk hiábavaló volt. Ezt a végkifejletet nem kalkuláltuk bele az egyenletbe, pedig-pedig...

Fabrice Gobert elsőfilmes rendező, a színészek amatőrök. És mégis működik minden. Sőt. Nagyon élveztem a szereplők játékát. Telejesen természetesen olvadtak bele a középiskolás környezetbe. Mindegyik szereplő egy-egy klisé a középiskolák világából, de valahol mégis több. Megmagyarázhatatlan.

A rendezés pedig maga a tökély. Az egyes perspektívákból logikusan felépített történetvezetés kézen fogva visz minket végig a rejtélyes eltűnéseken. Sosem veszünk el az időben, mindig találunk kapaszkodót, hogy éppen merre járunk térben és időben. Egy-egy jelenet újra feltűnik, csak más szemszögből vagy másik állásból fotózva. Csak apróságok, de a már megszerzett tudás és az új nézőpont miatt ezek mindig hatalmasat dobnak a tudásbázisunkon. Persze mindez a végén úgysem számít majd, de hatalmas élmény araszolás helyett végre belelépni a hétmérföldes csizmába. Még akkor is ha csak pár percig tart.

A végére maradt a zene. Sonic Youth. Talán elég csak ennyit mondanom. A zene egyszerűen csak tökéletesen illik a filmhez.

A végén Simon Werner eltűnése egy üdítő színfolt minden szempontból. Jól levezényelt krimi/thriller középiskolás környezetben alig akad. Ilyen jól levezényelt meg talán még nem is volt. Reménykedjünk benne, hogy egyszer fesziválközegen kívül is hozzáférhető lesz. 9/10.

Ez az email érkezett a mai nap folyamán, és gondoltam megosztom. Én filmet ugyan nem készítek, csak véleményeket firkálgatok digitálisan, de hátha van, akit érdekel.

A hely, ahol élek. A város, ahol felnőttem. A város, ahová mindig visszatérek. A város, ahol otthon vagyok.

Számtalan módon viszonyulhatunk közösségi létünk elemi teréhez, a városhoz. A digitális technika térnyerésének köszönhetően ma már szinte bárki készíthet filmet, a mozgókép egyetemes anyanyelvünkké vált, amely képes a legegyszerűbb és legbonyolultabb érzéseink, gondolataink kifejezésére, valamint különböző kultúrák összekapcsolására.

A Hungarofest Nonprofit Kft. - együttműködésben a Daazo.com - Európai Rövidfilmes Központtal - rövidfilmpályázatot ír ki maximum 3 perces filmalkotások számára. A City in My Mind pályázat tematikáját hét kiválasztott város határozza meg, ezekhez kell kapcsolódniuk a beküldött filmeknek - akár egészen konkrét, akár szabad, asszociatív módon.

A szóban forgó városok: Sepsiszentgyörgy, Eszék, Magyarkanizsa, Nagyszőlős, Lendva, Párkány, Alsóőr-Felsőőr - tehát a 2011 május 8-i Európa Nap helyszínei.
A City in My Mind filmpályázat bárki előtt nyitva áll: azok előtt is akik most ismerkednek a kamerával, illetve akik már profiként bánnak vele. Egyszemélyes stábok és csapatok (családok, osztályok, iskolák, klubok, baráti társaságok, stb.) is feltölthetik filmjeiket, bármely ország bármely nemzetiségű állampolgára jelentkezhet.

A filmek műfaja szabadon választható: fikciós rövidfilmek, kreatív dokumentumfilmek, vagy akár klasszikus műfajú alkotások (pl. sci-fi, horror, musical) egyaránt szerepelhetnek a pályázaton, amennyiben kapcsolatba hozhatóak a fent említett helyszínekkel.

A filmeket bármilyen eszközzel (mobiltelefon, fényképezőgép, HD kamera) lehet rögzíteni. A készre vágott, legfeljebb 3 perces, angol feliratos műveket a daazo.com-ra kell feltölteni.Egy pályázó egy pályaművet adhat be városonként, vagyis egy pályázó összesen 7 filmalkotást tölthet fel.

Mind a hét város külön kategóriának számít és a szakmai zsűri mindegyik kategórában minősíti a legjobb alkotást, amelyet a Daazo.com értékes díjjal, egy Samsung Galaxy Tab érintőképernyős táblagéppel jutalmaz, a Hungarofest jóvoltából. Ezen kívül a legnépszerűbb film közönségdíjban részesül. A szakmai zsűri elnöke Cakó Ferenc Arany Medve-díjas animációs filmrendező.

A filmeket április 29-ig kell feltölteni a Daazo.com-ra. A díjakat május 8-án a helyi Európa Nap eseményének keretében adják át a zsűri képviselői.

További információk a következő honlapon: http://daazo.com/cityinmymind_hun

Ez a film az iskolapéldája annak, hogyan lehet teljesen kiherélni egy nagyszerű alapötletet. Persze egy Philip K. Dick novella mindig jó alapot szolgáltat, de ez itt most mellékes. Van itt ez a Sorsügynökség, ami az emberi létnél egy szinttel magasabban lévő bürokratikus szervezet. Valahol félúton Isten és a halandó világ között. Arra ügyelnek, hogy minden a terv szerint menjen. Ez a predesztináció már magában is elég alapot adhat arra, hogy érdekes kitöltsenek 2 órát. De nem. Hollywoodnak romantika kell…

A film végig arról szól, hogy van ez a fiú meg ez a lány, akik folyton egymásba botlanak, és nem tudnak egymásnak ellenállni. És közben ott vannak az ügynökök a Sorsügynökségtől, akik mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák ezen szerelem beteljesedését.

Joggal kérdezhetjük, hogy akkor ez egy (gyenge) scifibe oltott romantikus valami? A válasz igen is meg nem is. Igen, mert ezt próbálják meg lenyomni a torkunkon. Film minden képkockáján keresztül próbálják erőltetni, hogy a szerelem mi mindenre képes – még magát a sorsot is megpróbálod legyőzni a lány megszerzése érdekében.

És persze ott van a másik oldal. Az, amit a szereplők folyton hangoztatnak, és ami valószínűleg az eredeti novella lényege is. Vagyis hogy a szabad akarat a lényeg. Az, hogy eldöntheted, hogy te mit akarsz, és hogy a tényleges szabad akarat egy olyan valami, amit meg kell tanulni irányítani. Meg kell tanulni különbséget tenni a szabad akarat látszata és a tényleges szabadság kötött. Ez az értelmezés már sokkal jobban tetszik. Kár, hogy annyira előtérbe nyomják hollywoodi maszlagot, hogy nem nagyon látunk ki mögüle.

A fiú szerepében Matt Damont találjuk. Egészen alkalmas erre a szerepre és bár sosem volt a szívem csücske, de itt nagyon is jól alakít. A lány, Emily Blunt Damonnal szemben harmatgyengén alakít. Amit eddig láttam tőle az egészen meggyőző volt, de itt valami kritikán alulit produkált. Mindegy is, kicsit olyan kellék szerepet töltött be a film alatt. Igaz, hogy a karaktere sem volt túl meggyőző, de ez nem az ő hibája.

Kicsit húztam a szám, mikor láttam, hogy csak szinkronosan vetítik, de végül is elfogadható volt a szinkron. Sőt azt mondanám, hogy egyáltalán nem rontott az élményen. Sehol nem éreztem kínosan rossznak a fordítást és a szinkronszínészek is teljesen rendben voltak. Bár ritkán hallok mostanság szinkront, de az utóbbi években elég nagy hanyatlás van. Lehet ez változni fog ezután? Reméljük, de ettől még maradnak az eredeti nyelvű filmek.

A Sorsügynökség egy gyenge közepes. Egyszer elmegy, de erőteljesen kihagyott ziccer érzése van a dolognak. Csalódás lenne? Nem mondanám. Csak mielőtt neki ülünk felejtsük el, hogy ez valaha egy Philip K. Dick novella volt. 5/10.

Becsület, tisztesség és ehhez hasonló nemes eszmék. Erről szeretne regélni a film, de közben teljesen üresen kong. Ennyire semmitmondó és értelmetlen filmet már nagyon régen láttam. Már az előzetes alapján sem éreztem úgy, hogy kevesebb lenne az életem, ha ez a film kimaradna belőle. A film két órája alatt ez több mint bebizonyosodott.

A sztori olyan mintha a Gyűrűk urát néznénk, csak a körítés sehol sincs Középfölde színes világához képest. Hőseink csak mennek és mennek, néha harcolnak, aztán megint mennek. Majd pár hétnyi értelmetlen utazás után elérik céljukat. Ott időznek egy kicsit, majd hazamennek. Kábé ennyi a film. Tiszta Gyűrűk ura…

Jamie Bell még csak-csak összehoz valamit a vásznon, de faarc-kockahas Channing Tatum ennyit sem hoz. Valójában a tőle megszokott semmit nyújtja. Vannak még fel-felvillanó mellékszereplők, de elhanyagolhatóak. Ez a film teljes mértékben a két főhős köré épül. Az egyetlen probléma, hogy ők nem bírnak vele. Bár kivételesen ez kevésbé az ő hibájuk, mert ezzel a forgatókönyvvel nem is lehet semmit se kezdeni.

A rendező megpróbált mindent, de ez persze nem segít sokat. Az operatőr pedig ott tesz keresztbe a filmnek ahol tud. A kézi kamerás közelről követős dolog szerintem nagyon nem áll jól kalandfilmnek. Főleg akkor nem, ha az az ókorban játszódik. Meg persze a homályosból élesbe átmenő képek egyszer kétszer beleférnek, de hogy minden jelenetet ezzel indítanak. Valójában úgy tűnik, hogy minden jelenet elején ottfelejtették azt a pár kockát, amikor fókuszál a kamera.

Sőt, ha már a fényképezésnél tartunk. Nem értem, hogy miért nem lehet egy akciójelenetet épkézláb módon fényképezni (és vágni) és akkor talán nem lenne ingered, hogy sugárba lehányd az előtted ülőt. Csak kapkodják a kamerát, látni nem lehet semmit. Egy-egy arc bevillan, de az kit érdekel, és totálba szeretném látni egy ókori csata borzalmait. Persze ehhez már rendezni és fényképezni is tudni kell.

A rendezőt itt komolyan nem értem. Kevin Macdonald már megmutatta, hogy tudja mit csinál. Már több nagyon kellemes rendezést is kaptunk tőle. A sas lenne a kötelező melléfogás? Reméljük nem lesz belőle egy egész széria.

Ami végül mégis lefejezi az egész filmet, az a befejezés. Az utolsó fél órában nagyjából percenként 15 új szög kerül a film koporsójába. A logikátlanság és a racionalitás teljes hiánya jellemzi. Mindenféle festett harcosok négy napig éjjel-nappal futnak megállás nélkül? Vagy hősünk Marcus Aquila feltámad félhalotti státuszából és bár járni alig tud, de úgy küzd, mint egy ereje teljében lévő harcos? Kicsit sántít ez valahol.

Az, hogy Skócia most éppen Magyarországra költözött már igazán nem számít. Valójában a táj elég autentikus csak némely mező vagy rét kellően ismerős. Viszont a film hiányosságai felett nem tudunk szemet hunyni. Két óra teljes unalom és üresség. Megint egy olyan film, amiért kár volt a celluloid. 3/10.