Ha egy filmről, stílustól függetlenül, különböző fórumokon, a nyomtatott és az elektronikus sajtó hasábjain egyaránt pozitívan nyilatkoznak, az már mondhatni felettébb gyanús. Nem szerepelt a terveim között a Zombieland megtekintése, de ahogy egyre több információ birtokába jutottam a filmmel kapcsolatban, egyre csak nőtt a kíváncsiságom a mozi iránt. Hiszen a zombi témáról már annyi bőrt lehúztak amennyit csak lehetett, úgy éreztem újat már nem igazán tudnak mutatni. Ismételten a tévedés csapdájába kerültem.

A műfaj szokásos kliséi ebben az esetben is adottak. Jön a csúnya vírus, megfertőzi a népet, és azon kapja magát az egyszerű állampolgár, hogy már nem azon aggódik, hogy a válság mennyire teszi tönkre az életét. Sokkal súlyosabb problémával kell az átlag amerikainak szembe néznie, mégpedig a túléléssel. A Zombieland történetében is akadnak túlélők. A készítők karakter szempontból nagyon érdekes szereplő-típusokat válogattak össze. Kapásból bedobnak egy "kocka" arcot, aki vérprofi a zombik irtásában, de sokkal jobban izgatja saját szüzessége, mint a világ sorsa. Itt már a gyakorlott szemű néző, elkezdi kapizsgálni hogy nem feltétlenül horror filmmel állunk szemben. Jó a néző meglátása, bizony-bizony a film inkább nevezhető horror-vígjátéknak, mint egy új mérföldkőnek Romero mester örökbecsű "térdig a vérben és hagy hulljon a zombija" típusú alkotásnak.

Mint minden jó képességű amerikai filmben, itt sem hiányozhat a tipikus "tökös" férfi, egy Van Helsing/Rambo keverék, aki a maga nyers modorában, de látható élvezettel tisztogat. Egy igazi redneck. Hogy helyrebillenjen a nemek aránya, kapunk még a két úriember mellé, egy rafinált vagy csak egyszerűen leleményes, húg-nővér párost. Ezután indulhat a kalandokkal teli féktelen utazás Zombieland földjén.

Már a kezdő képsorok, lassított megoldása megadja a kezdeti borzongást. Látványos, hatásos elem, de már megedződtünk, hiába a maszkmesterek jó munkája, nem félünk a zombiktól. Nagyjából tudjuk mire számíthatunk. Ami igazán színt hoz a filmbe, és a horror mezsgyéjéről inkább a vígjáték ösvényére tereli a filmet, az a párbeszédek: egymás ugratása, a szinte már ciki szituációk. Eközben, mint adalékként megkapjuk a napi betevő akciókat is.

A film hosszúságát tekintve, közel sem nevezhető monumentális alkotásnak. Nem éri el a másfél órát, de ez végül is nem baj. Nincs történeti ellaposodás, ha éppen nem egy poénon derül a néző, akkor lázas izgalommal követi a vadászatot. A bemutató előtt már városi legenda lengte körbe a Zombielandet. A filmről úgy is beszéltek, hogy ez az a mozi, amiben Woody Harrelson - hogy is mondjam szépen - egyszerűen kimondva végig be volt tépve. Hogy ennek mennyi az igazság alapja, ezt a kedves olvasó fantáziájára bíznám. 

Egy biztos. A Zombieland mindenképpen megér egy misét. Egyszerre félelmetes és nevettető. Az elmúlt időszak egyik legeredetibb mozi filmje.

A Brick mostanság került előtérbe újra. A Filmdzsungel hasábjain is feltűnt néhányszor az elmúlt időben, de mindenhol máshol még jobban. A The Brothes Bloom apropóján nem egy kritikát olvastam a Brickről is. Kicsit sajnálatos, hogy csak egy másik film farvizén mutatkozik be a nagyszerű Brick. Viszont örvendetes, hogy egyáltalán eljutott nagyobb közönséghez.

A Bricket ugyanaz az úriember rendezte, mint a most tárgyalt filmet. A The Brothers Bloom nem kevésbe zseniális, mint Rian Johnson előző filmje, s már bizalmat szavaztak neki és nagyobb költségvetésből és ismertebb színészekkel dolgozhatott.

Bloom és Stephen jó párost alkot. Stephen az agy, az író-rendező, míg fivére Bloom pedig a főszereplő. Persze nem a hagyományos értelemben, mert mindketten szélhámosok, s nagyon jók abban, amit csinálnak. A csapatuk harmadik tagja Bang Bang, a hallgatag és rejtélyes japán nő, aki eltűnik és feltűnik. Még egy utolsó melót vállalnak be, ahol egy gazdag nőt szeretnének befűzni, egy világon átívelő, rejtélyekkel és romantikával megfűszerezett átverésben.

A kezdő képsorokban a gyerekkori évekkel bedobnak minket a mélyvízbe, de szerencsére a kezünket nem engedik el, így nem veszünk el már az elején. Jó felütés után sem zuhan a mélybe a film. Tartja a színvonalat, néhol még fölé is megy. Ez így megy a játékidő kétharmadáig. Ott történik valami – olyan, mint mikor az élet picit szürkébb lesz, pedig ezt semmi nem indokolja. És hirtelen azt érezzük, hogy megy az időhúzás. Még egy csavar, és még egyszer belerángatják az egész bagázst egy átverésbe és aztán még egybe.

Ez az érzés nem enged, szorongat. Tehetetlenül ülünk a nézőtéren, és azt kívánjuk, hogy csak ne tartson sokáig ez a haldoklás - üljünk vissza száguldó hullámvasútra, mint az elején. A végére imáink meghallgattatnak és látjuk még egyszer csillogni a filmet, mielőtt a stáblista beúszna.

Az első kétharmad viszont szinte tökéletes. Vicces, nem is, sokszor inkább sírva röhögős. Közben a háttérben ott bujkál a dráma is. Mindezt nyakon öntik egy adag bizonytalansággal. Sosem tudhatjuk, hogy az átverés hátterében nincs-e egy másik. Végig ott bujkált bennem, hogy Stephen nem csak Penelopét, hanem saját fivérét is átveri. Ezt a rejtélyt a film végén sem oldják fel, és nyitva marad a kérdés, útravalót biztosítva ezzel a hazaútra.

Nem csodálkozhatunk, hogy nagyon jó színészi alakításokat látunk a vásznon, hiszen ezt a plakáton feltűnő nevek előre garantálják nekünk. Rachel Weiszt, Adrien Brody-t és Mark Ruffalot tisztelhetjük a főbb szerepekben. A rendezőről már szó volt, és előző munkája alapján nem is várhattunk mást, mint egy pontos és precíz rendezést.

Picit kettős ez a film, a nagyon erős első résszel és a gyengélkedő másodikkal. Végeredményben így sem lehet panaszunk. Rian Johnson megint megcsinálta. Remélem a jövőben még lesz szerencsénk néhány alkotásához.

The Brothers Bloom
színes, feliratos, amerikai vígjáték, 113 perc, 2008
r: Rian Johnson 

Rögtönzött kétrészes sorozatom második darabja is filmvásznon végzi majd, de csak jövőre. Addig gondoltam megnézem milyen a képregény, mert a Kick-Ass alapötletére felkapja az ember a fejét. Egy szuperhős-történet, hős nélkül? Erre van mér nekünk egy Watchmenünk, de sose árt a deheroizálásból.

Kick-Ass

A The Surrogateshez hasonlóan ez is egy egészen rövid történet. Eddig 7 füzet látott napvilágot, a nyolcadik majd valamikor decemberben érkezik. S még olvasni is nagyon gyorsan lehet a rengeteg szöveg nélküli nagy kép miatt.

A történet szerint Dave Lizewski egy jelentéktelen középiskolás srác, aki imádja a képregényeket. Azon gondolkozik, hogy ott van az a rengeteg szuperhősös képregény, de még senki sem akart a bőrükbe bújni. Aztán rájön, hogy majd ő lesz az első maszkos igazságosztó. Eleinte csak ruháját ölti magára és próbálgatja a háztetőkön járkálást, nem igazán avatkozik bele a dolgok folyásába. Míg aztán egy napon…

Akárhonnan is nézem, ez az alapötlet elsőre megragad. Bár még nem is sejtjük, hogy valójában mi lesz a történet, hova vezet ez az önkéntes hősködés, máris látjuk a benne rejlő lehetőségeket. Aztán Mark Millar, ugyan az a Mark Millar, mint aki a Wanted alapjául szolgáló képregényt szállította nekünk tavaly nyáron, teljesen öncélú erőszakba fordul.

A történet szinte egyhelyben toporog, aztán 2 füzet alatt hirtelen egy hétköznapi srác olyan szarban találja magát, amiből kimászni nincs sok esélye (mindezt úgy, hogy csak kapkodjuk a fejünket, mert kohézió nincs sok). Az útját csontropogás és indokolatlanul sok vér szegélyezi. Akadnak segítőtársai is, vagyis pontosabban fogalmazva ő lesz a sidekick, mert verekedni nem tud, csak szűk gatyája van, meg neve.

Lehet, nálam csak azért nem működik rendesen ez a képregény, mert nem olvastam elég hasonló művet. Végig az volt az érzésem, hogy az filmen sokkal jobban fog működni. Mintha Millar már akkor filmben gondolkodott volna, mikor kitalálta az egészet. Viszont akkor nem értem, miért kellett először képregény, s csak aztán a film. Jól megkoreografált harcokkal, tökös dumákkal ez bizony 2010 egyik legjobb képregény-adaptációja lehet.

Foghíjas történet, öncélú erőszak, mindenfele fröcskölő vér – ezt kínálja a képregény. Sajnos nekem ez kevés, mert ilyet filmen is láthatok tonnaszám. Picit elpazarolt ötletnek érzem a Kick-Ass-t, mert megvolt benne a lehetőséget, de ezt mégsem használta ki.

Annak idején amikor az USA katonai szakemberei kifejlesztették a világhálót, valószínűleg eszükbe nem jutott, hogy "néhány" év elteltével, milyen népszerű és sokrétű alkalmazása lesz az internetnek. Most bizonyára többen nézhetnek csodálkozva, hogy hova is szeretnék ezzel kilyukadni. Nos, nekünk "egyszerű európai halandóknak", és ezzel senkit nem akarok megbántani, sokáig gőzünk sem volt a stand-up comedy műfajáról. Szerencsére napjainkra ez a helyzet gyökeresen megváltozott, és nem csak a méltán népszerű Showder Klub előadóira gondolok itt, hanem az interneten átszivárgó, akkor még ismeretlen fazonokra. Az egyik ilyen úriember, Mr. Jeff Dunham.

Az első "találkozásom" Jeff Dunhammel, kb. egy éve volt. Már pontosan meg sem tudnám mondani, milyen indíttatásból jutottam hozzá egy önálló műsorához. Ez volt Az őrület szikrája című, teljes estés show műsora. Pillanatok műve volt hogy teljes mértékben a hatása alá kerüljek. Ezt követték a Vitában önmagammal, és a Very Special Christmas című alkotások.

Azok kedvéért, akik esetleg nem ismerik Jeff Dunhamet. Adott egy remek humorú stand-up humorista. A tengerentúlon van belőle jó néhány. Jeff barátunk azonban jelentősen kilóg az "egyszerű" nagydumások táborából. Ő hasbeszélő, és ki is használja adottságát. Különböző bábokkal különböző karaktereket kelt életre. Ha ehhez még hozzá adjuk a stand-up naprakész humorát, úgy érzem rossz nem sülhet ki belőle. A teljeség igénye nélkül, ő kelti életre Achmed, a halott terrorista, Walter, a Vietnámot is megjárt zsémbes öregúr és a talán legnépszerűbb, ha nem a legnépszerűbb figurát, Mogyit, a folyton izgő-mozgó nagydumás lila szörny(?) karakterét.

Fantasztikus hitelességgel kelnek életre a figurák Jeff keze alatt. Néha kicsit hátborzongató, a szónak azon értelmében, hogy az agyunk tudja hogy bábokat látunk és Jeff beszélteti őket, de mégis saját véleményük van, mindnek megvannak a saját gesztusai. És mindenkinek megvan a maga élete. Az ősszel, az amerikai Comedy Centralon elinduló The Jeff Dunham Show, mintegy valóság-show érzéssel mutatja be a figurák magán életét a színfalakon kívül, az elengedhetetlen humorral fűszerezve. Hogy ne csak ódákat zengjek a műsorról, egy mondva csinált okkal azért belekötök. Egy epizód a maga 20 percével édes kevés. Órákig el tudnám nézni. De legyen ez az én bajom. :)

Négy epizód megtekintése után:

Utóbbi időben két képregényt is megnéztem közelebbről. Ez annak is köszönhető, hogy a Watchmen óta sokat javult a kapcsolatom a képregényekkel. Már látom, hogy miért is lehet értük ennyire rajongani, de még mindig nem mozgat meg annyira, hogy csak úgy minden indíttatás nélkül kezembe vegyek egy ismeretlen darabot és neki kezdjek. Most is filmek szolgáltak késztetésül. Egyik már látható itthon a mozikban, a másik majd csak jövőre érkezik. De akkor lássuk is, miről beszélek.

The Surrogates

[Klikkre nagyobb]

A Hasonmás című film alapötlete nagyon megkapó, de ezt már a filmnél is kifejtettem. Nem hagyott nyugodni, hogy milyen is lehet teljes valójában a történet. Úgy éreztem, hogy a képregényben sokkal több van, mint amennyit a film megmutat. Nemcsak történetileg, de mondanivalójában is.

Gyors összehasonlításban azt tudnám mondani, hogy a film egészen hű maradt a képregényhez, csak sokkal nézőbarátabbá tették. Kivontak belőle olyan kényes elemeket, mint a vallás, és hozzátettek egy kis izgalomfaktort a gyilkolászással.

A képregényben Harv Greer nyomozó folytatja a nyomozást egy pár kiéget hasonmás miatt. Sejtése szerint nem egy elektromos vihar okozta az egységek végét, hanem szándékos rongálásról van szó. Ahogy egyre mélyebbre ás az ügyben, úgy válik egyre kényelmetlenebbé. Az új világrend, a hasonmások világa látszik összeomlani…

Mindössze öt füzetecskére terjed ki a történet. Az elején felépített feszültséget jól tartja meg. A képregény nem kalandozik úgy el, mint a film. A meghalt kisfiús dolog is csak Willis kedvéért van a filmben, a képregényben teljesen kimarad. Nem emiatt haldoklik Greer nyomozó házassága sem.

Tulajdonképpen a képregényben is két szálat boncolgat az író. Egyik a hasonmások társadalmi hatása, a másik pedig az emberekre gyakorolt hatása. Milyen az, amikor úgy jársz a világban, hogy nem vagy ott, csak úgy érzékeled mintha ott lennél. Kinyílik a lehetőségek kapuja, de közben elveszítjük azt a kevés szolidaritásunkat és mások iránt érzett tiszteletünket, ami még marad. Elveszik a személyes kapcsolat is, ami az egyik legnagyobb kincs. A mindennapi tevékenység már nem rejteget veszélyeket, ha elcsapnak a zebrán, akkor csak lecseréled a hasonmásod egy ugyanolyanra. Ettől undorodik meg a támadások hátterében álló személy is. A motivációja érthető, ha sikerül túllépni a túlzott lelkesedésünkön, amit a hasonmások ébresztenek.

A történetbe rejtett csavarok nem olyan nyilvánvalóak, mint a filmben. A tettes kiléte egészen utolsó fejezetik kétséges. A lezárás kicsit hirtelen ugyan, de ettől függetlenül jól előkészített. A végső konklúzió, amit Greer nyomozó von le, nagyon is elgondolkodtató. A nyomozás során csak néha villan egy-egy mentális csemege, de végén megkapjuk a teljes adagunkat.

Érdekes, hogy kidolgozott rajzok helyett szinte csak skicceket kapunk. Eleinte kicsit furcsa, mert mintha részletek vesznének el ezáltal, de ahogy haladunk előre a történetben és picit belelátunk ebbe a "kapcsolatmentes" világba, rögtön rájövünk, hogy nagyon is kifejező ez a rajztechnika. Olyan, mint a hasonmások világa. Elvesznek a részletek és ezáltal az apró örömök is.

Folytatása következik…