Egy disztópikus jövőben játszódó kicsit dekadens, kicsit szürreális műfaji paródia. A poszt-apokaliptikus zsánert veszi elő, áthelyezi a hangsúlyokat, a szokásos összetevőket beledobja egy turmixgépbe, majd járatja egy ideig, mielőtt visszaöntené elénk. A végeredmény egy hihetetlen katyvasz, amit talán elsőre nem egyszerű befogadni, de mindenképpen meg kell próbálni.

A történet kicsit szétcsúszott a képregényes múltja miatt. A mozgóképre adaptálás során túl sokat akartak megmutatni egy nagyon régóta futó képregényből, így foszlányokra szakad a történet. A jelenetek között a kohézió nem túl erős, de a végére mégis kikerekedik valami sablonos sztori az egészből.

A jövőben a világ elsivatagosodott és alig van víz. A vizet és ezzel együtt a hatalmat a WP (azaz Water & Power) nevű cég tartja a markában. A WP mindent uralni akar, és nem tűri az ellenszegülőket. A bányáiban rabszolgaként dolgoztatja az embereket. Rebecca is ide kerül, de ő nem olyan természet, aki belenyugszik az ilyen siralmas helyzetbe, ezért mindent megtesz, hogy megint friss és forró sivatagi levegőt szívhasson.

A szökésen kívül van még gyerekmentés is, és egyéb hőstettek, s kenguruemberek is. Ilyen Booga is, akivel aztán Rebecca össze is gabalyodik. Bár a képregényt nem olvastam, de annyira szerteágazó lehet, hogy a megfilmesítése nagyobb falat volt, mint azt a készítők elsőre gondolták, ezért eshetett meg, hogy mindenből egy picit beletettek, így végül nem kaptunk csak maszatolást egy koherens történet helyett.

A poszt-apokaliptikus filmekre jellemző a punk stílus, főleg a jelmezekben és a zenei aláfestésben. Ez itt hatványozottan igaz, mert (a wikipedia tanulsága szerint) a képregény kifejezetten erre a stílusra épül. A filmbe ágyazott rajzfilmbetétek pedig mintha csak a képregényből szöktek volna át a képernyőnkre. Pár perc erejéig eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az egészet animált filmként teszik elénk. Valószínűleg még elborultabb lenne a végeredmény…

A főszereplőnk, Rebecca, vagány és szókimondó, picit talán feminista és erősen anarchista. Lori Petty játéka nagyon meggyőző, szerintem erre a szerepre született, bár néhol mintha túljátszaná a karakterét. Társa Naomi Watts, a kicsit ijedős, félénk, de ha kell, akkor odacsapós Jet Girl szerepében. Lori Petty általában uralja a vásznat, így nem sokat láthatunk Watts kisasszony alakításából, de az biztos, hogy a barna haj nem áll neki rosszul.

A Tank Girl története önmagában elég butácska, viszont ezt ellensúlyozza a színészi játék, az egyik legjobb soundtrack, amit eddig hallottam és Lori Petty. A film korlátai miatt csak bepillanthatunk ebbe a disztópikus jövőbe, ami a képregényben valószínűleg sokkal részletesebben kidolgozott (erre utalnak a csak megemlített, de kidolgozatlan részletek). Kuszaság ide, vagy oda, ezt a filmet kár kihagyni.

Tank Girl
színes, amerikai sci-fi vígjáték, 104 perc, 1995
r: Rachel Talalay

Ritkaság számba megy, mikor tényleg várok egy filmet. Amikor nem csak az van, hogy juj, már moziban játsszák, akkor most már tényleg el kell menni, hanem mikor már az első előzetes is megmozgatja a fantáziád. A 500 Days of Summer pont egy ilyen film.

Joseph Gordon-Levitt és Zooey Deschanel külön-külön is elég indok, hogy egy film elé leültessenek, de így együtt, egyszerűen kihagyhatatlan párosítás. Zooey, akibe mindenki szerelmes, teszem hozzá nem alaptalanul, most is ugyanazt a kicsit furcsa, de nagyon szép lányt alakítja, mint eddig. Joseph Gordon-Levitt minden filmjében egyre jobb és jobb. A Brick óta én még nem láttam rossz alakítást tőle, s most sem hagy minket cserben. A 500 Days of Summerben a főszereplő párosból mindenképpen ő emelkedik ki.

A történetbe valahol a 290. nap környékén csöppenünk bele, s Tom ekkor kezdi Summerrel való kapcsolatának felvázolását. Ez törvényszerűen maga után vonja a nem-lineáris történetvezetést. Azzal, hogy mindig kiírják, hogy éppen melyik napnál járunk, nem csak azt biztosítják, hogy ne vesszünk el az időben, vagy a szálak közt, de egy keretet is adnak a történetnek.

Tom az időt a klasszikus boldog múlt és szörnyű jelen felosztásban éli meg. Bármelyik idősíkon is vagyunk a film hangulata mindig a helyén van. Bár meglehetősen sűrűn váltanak az idősíkok, s ezzel együtt a hangulat is jelentősen hullámzik, a háttérben mégis ott bujkál valami picit feelgood, picit melankolikus. A film nézése közben rejtélyes módón eluralkodik rajtunk az eufória hangulat, pedig erre a történet egyáltalán nem ad okot.

A 500 Days of Summer műfajában mindenképpen az év egyik legjobbja. A film minden részlete illeszkedik egy nagyobb egészbe. Drámával, néha finom humorral tarkított másfél óra vár a nézőkre, megtűzdelve néhány ötletes és kivételesen jól kivitelezett jelenettel.

(500) Days of Summer
színes amerikai romantikus film, 95 perc, 2009
r: Marc Webb

Az új trónkövetelők triumvirátusának utolsó tagjaként egy személyes kedvencemet tartogattam. Nagyon sok sorozatot nézek egy időben. Szerencsére van választék, és idővel ki lehet rostálni az olyan szériákat, amik nem igazán kötnek le, de vissza is lehet tekinteni néhány "őskövületre", melyek már hosszú ideje szórakoztatják a nézőket.

Az alap széria az NCIS az idei évben érkezett a hetedik évadhoz. Ki tudja miért nagyon sokáig valahogyan nem tulajdonítottam különösebb figyelmet ennek a sorozatnak. Talán az volt az oka, hogy úgy éreztem hogy a CSI és a CSI: New York sorozatok után, nem tudnak már újat mutatni. Hősiesen bevallom, nagyot tévedtem ez ügyben. Az "egy újszülöttnek minden vicc új" elve alapján belevetettem magamat a tengerészeti helyszínelők világába. Úgy gondolom, mindenki más tematika szerint néz sorozatot. Az én elvem, hogy ha bejön a pilot rész, akkor nincs probléma jöhet a többi. Nekem tetszett az NCIS, és kíváncsian vártam mit tudnak még kihozni a spinoff-ból, az NCIS: Los Angeles-ből. 

Mivel az "anya sorozatból" még "csak" a harmadik évad végén járok, ez alapján próbálok pro és kontra véleményt alkotni. Az első és legszembeötlőbb különbséget két szóval lehetne jellemezni. Szigor és lazaság. Míg Gibbs ügynök vasmarokkal irányítja csapatát, a Los Angeles-i társaság mondhatni elég könnyedén veszi a dolgait. A sok high-tech kütyü, a jobbnál-jobb autók, bennem egy kicsit James Bondos érzést kelt. Nem mondom, hogy nem hiteles az ügynökök megformálása, kissé más, mint amit megszokhattunk. De végül is ez szokott az egyik lényege lenni egy új sorozatnak, hogy valami újdonságot hozzon a többi szériával szemben.

Pár gondolat az "új fiúkról". A deja vu érzés kerít hatalmában, újfent régi-új arcok köszönnek vissza. Sam Hanna ügynök szerepében, a hip-hop legenda, LL Cool J, akinek eddig csak mellékszerepei voltak néhány elhanyagolható B kategóriás filmben. Ha színészi tudása csak fele annyira lesz jó, mint a rímtechnikája, idővel kedvelhető karakterré válik. Egyelőre bizalmat szavaznék neki. G. Callen ügynököt alakító Chris O'Donnellt ezer éve nem láthatta a közönség a vásznon. Érdekes választás az ő személye, de nem tett rosszat a sorozatnak.

A két szereplő mellett, mindenképpen meg kell említeni Linda Hunt nevét. Kellemes színfoltja a szereplőgárdának. Az apró termetű, de annál határozottabb Hetty "főnökasszony" szavára, a legkeményebb ügynökök is vigyázzba vágják magukat. Határozottan kedves, szerethető karakter.

A széria felépítése alalpján az NCIS:LA abba a kategóriába sorolható, amiből ha kihagy a néző néhány részt, akkor sem marad le semmiről. Abból kiindulva, hogy naponta olvashatunk híreket sorozatok megszünéséről, a pilot rész nagy nézettsége alapján bizakodhatunk, hogy a Los Angeles-i iroda ügynökei még sok izgalmas percet hoznak a sorozat kedvelők életébe.

6 rész megtekintése után:

Csatlakozom dmi kollega kezdeményezéséhez és egy újonnan indult sorozatot picit körbejárok. Bár igaz, hogy a Csillagkapu már nem új ötlet és a Universe csak egy spin-off, de mégiscsak most debütált. A pilot már hetekkel ezelőtt lement - ezzel teljes mértékben tisztában vagyok -, de az idő kevés, film pedig sok van. :)

Az SGU csak témájában emlékeztet az eredeti Csillagkapu sorozatra. Annak minden pozitívumát és negatívumát kidobták, s az alapoktól építették újra a sorozatot. Kezdjük talán a legszembetűnőbbel. Elfelejthetjük az epizodikus felépítést. A hatalmat átvette a folytatásos, ami rögtön megölte a lehetőségét annak, hogy bármikor le tudjunk ülni a tévé elé és megnézni egy részt anélkül, hogy hülyén néznénk magunk elé.

Ezután jöttek a jól bevált karakterek. Felborították a világ rendjét, amikor eltörölték az egyértelmű vezetőt. A hajón nem lehet eldönteni, hogy ki van a piramis csúcsán - a katona, vagy a tudós. A szokásos csapatfelállást is megpiszkálták. Sokkal több a szereplő, akik ráadásul szakképzetlenek a sorozatbeli szakterületük szempontjából, így nem körvonalazódnak tisztán a szerepek. Nincs meg a Carter féle zseni, akinek a megoldhatatlan tudományos probléma nem létezik. Igazából civilek vannak a hajón, akik csak szerencsétlenségükre kerültek oda.

A már bejáratott akció-scifiből csináltak egy drámázós scifit, túlsúlyban az értelmetlen drámával. Beleszőttek intrikát, bürokratikus szivatást, meg emberi sorsokat. Ezekkel nem lenne gond egy scifiben csak itt valahogy annyira elnyom mindent, hogy fulladozunk tőle. Ott vannak egy ős hajón, olyan távoli űrben száguldanak a fénynél gyorsabban, amit már emberi léptékkel fel sem tudunk fogni, és akkor bürökratikus szenvedés megy.

Az USA kormánya még ott is hatalmat akar gyakorolni a dolgok felett. Oké, tudnak kommunikálni mert valami szuper szekezetük van, és ez testcserével is jár, szóval aki "ellátogat" a Földre, az küld maga helyett valakit a hajóra. Viszont én akkor sem értem meg, miért kell erőltetni azt, hogy a csúnya földiek szivatnak minket, mert itt is totális kontrolt akarnak.

A problémázás ebben még nem merül ki, mert össze-vissza kavarnak egymással a szereplők, így mindenféle szerelmi sokszögek vannak, amik ugyan még nem pattantak ki, de Chloe hamar háborút fog kirobbantani a hajón rekedtek között.

Chloe karakterével az élen, van vagy egy tucat, aki teljesen ellenszenves. A szereplőgárda másik felét pedig szimplán nem lehet megkedvelni. Egyelőre még teljesen üresek a karakterek. Nem mutattak semmit, ami érdemben felkeltené az érdeklődésünket. A rengeteg szereplő között elvesznek a készítők és nem jut idő egyikre sem. Nincsenek kifejtve az indítattások, célok, semmi... Csak messze vannak a Földtől, nagyon haza akarnak jönni, de ezért nem tesznek túl sokat.

A SGU nem rossz, van benne potenciál; a történet is lehetne jó, csak a drámával való teletúzdelés öli meg. Mikor már épp felépítettek volna valamilyen hangulatot, rögtön szétzúzzák egy újabb mondva csinált és legtöbbször önmaguknak okozott problémával. Talán ez a legidegesítőbb, hogy nincsenek valós problémák, csak csinálnak maguknak. Ez pedig csak a forgatókönyv író sara lehet. Képtelen gördülékeny konfliktusokat teremteni, mindennek izzadság szaga van.

Hibái ellenére a 7. rész után sem kaszálom el, mert túl érdekes a koncepció (annak ellenére, hogy sokszor láttuk már). A tisztán scifi részekért érdemes nézni, mert azokat eltalálták - itt meglátszik a Csillagkapu több mint 10 éves múltja.

David Fincher nem szokott mellényúlni a filmjeivel – nem egy alapvetést köszönhetünk már neki. Mikor A Zodiákust szemelte ki "áldozatául" szintén nem választott rosszul. Az egyik leghírhedtebb amerikai sorozatgyilkos története Fincher kezei között egy hosszú drámává alakult, aminek minden perce feszültséggel teli.

A magát Zodiákusnak nevező sorozatgyilkos a '60-as évek végén kezdte tevékenységét. Az általa elkövetett gyilkosságokról levélben értesítette a sajtót. Néha elhallgatott, néha felbukkant egy-egy levél vagy holttest. Többen is próbáltak a nyomára bukkanni, mindhiába. Túl okos volt, túl megfontolt, vagy talán csak hatalmas szerencséje volt - nem tudni. Több ember is majdnem rááldozta a teljes életét, voltak, akik belerokkantak a kutatásba. Náluk rosszabbul már csak az áldozatok jártak.

Fincher nem igazán foglalkozik a Zodiákussal, inkább a keresése van a középpontban és az őt kereső emberek. Bár utal itt-ott a személyiségére és megtudhatunk róla néhány dolgot, de valójában ismeretlen marad számunkra, úgy ahogy hőseink számára is. Csak a hátrahagyott testek és néhány levél utal egyáltalán a létezésére.

A rendező nagyszerűen tartja meg a távolságot az üggyel szemben és engedi közel a szereplőket. Hőseink egy árnyat kergetnek, és erre majdnem rámegy az életük. Egy mániákus, feltűnési viszketekségben szenvedő gyilkos miatt feladnák a családjukat és életüket. Fincher ezt a megszállottságot nagyszerűen mutatja be. Egyből több fokozatát is.

Paul Avery a San Francisco Chronicle újságírója szenzációt és kiugrási lehetőséget lát az ügyben, David Toschi nyomozó mint a jó zsaru, igazságot szeretne szolgáltatni, Robert Graysmith pedig, mint hobbi-nyomozó lép fel, s talán jut legtovább az ügy felgöngyölítésében.

Hármuk, de még inkább az utóbbi két szereplő köré fűzi fel a filmet Fincher. A valóságban nem derült ki a Zodiákus kiléte, így a filmben is homály fedi, csak találgathatunk. Az utolsó képsorokban mégis kapunk valami támpontot, és egy nevet is, de közel sem lehetünk biztosak, abban hogy tényleg a tettest nevezték meg. A bizonytalanság érzése végig ott lebeg a levegőben, egy percre sem hagy minket magunkra. A film idejére átérezzük picit azt az őrlődést, amit a szereplők is érezhettek. (Be kell vallani, tényleg őrjítő.)

Egy igaz történeten alapuló filmet, mindig kétkedéssel fogadunk. Sokszor ez csak egy néző csalogató szlogen, de itt nem. Picit utána olvasva a dolognak, látszik, hogy a forgatókönyv sokban ragaszkodott a valósághoz. Természetesen kiszínezi itt-ott, de anélkül nem is nevezhetnénk játékfilmnek.

A nagyon hosszú játékidő picit döcög, de nem válik unalmassá, csak ez nem az a film, ami teljesen beránt a világába és csak a stáblista végén eszmélünk fel. Érzelmileg sem döngöl a földbe, de mégis nagyon nyomasztó a hangulata. Csak nézzük, ahogy hömpölyög a hatalmas történet, előkerülnek testek, bizonyítékok, de mégsem halad a nyomozás. Egy helyben toporog - ezt érezzük néha filmnél is, de itt ez inkább pozitívum, mint negatívum.

A legmeglepőbb a filmmel kapcsolatban, a színészi gárda. A főbb szerepekben nagy neveket találunk (Robert Downey Jr, Mark Ruffalo és Jake Gyllenhaal), de ez talán nem annyira furcsa. Az már viszont az, hogy szinte minden apró, akár csak egy-két mondatos szerepben is ismert arcokat láthatunk.

A Zodiákus megint egy olyan Fincher-film, amit nem érdemes kihagyni. Több mint két és fél óra; nyomasztó hangulatú, de egy ilyen hideg novemberi estén pont ideális lehet. Jó színészi játék és lassú sodrású tempó jellemzi. Ez utóbbi ne riasszon el senkit, a film sosem válik unalmassá, csak sokkal hosszabnak érezzük, mint amennyi valójában. A nyomozás közben valahogy így érezhettek hőseink is.

Zodiac
színes amerikai krimi, 158 perc, 2007
r: David Fincher