Ha Japánra gondolunk, rögtön a high-tech cuccok és a mérhetetlen embertömeg jut az eszünkbe. Nem is gondolnánk, hogy Japánnak van egy sokkal nyugodtabb arca is. A Rövidlátók pont ezt részét mutatja meg Japánnak, amiről talán azt hittük, nem is létezik.

Naoko Ogigami rendező egy fantasztikus spirituális utazásra invitál minket, egy nagyvárosi tanárnő szemén keresztül. Egy, a forgalmas világtól távol eső szigetre megy nyaralni Taeko, de ő sem tudja miért pont oda. Egy sziget, ahol nem lehet semmit csinálni, viszont teljes nyugalom van, az óceán gyönyörű, és ha engedjük, megtalál minket a belső béke.

Taeko zaklatottan érkezik, idegennek érzi azt a nyugalmat, ami körülveszi a szigeten. Nem tud mit kezdeni a helyiekkel sem – túl nyugodtak és kiegyensúlyozottak számára. Nem tudja beleilleszteni saját életszemléletébe azt az idilli világot, ami a szigeten uralkodik. Elsősorban ezzel kell megküzdenie, hogy megtalálja végre, amit oly régóta keres, de nem mer bevallani magának – a lelki békét.

Sziget, óceán, tengerpart, naplemente és napfelkelte – ezek olyan összetevők, amik mind megtalálhatók a film képi világában, és amik egy tehetséges operatőr keze közül csak csodálatos felvételek formájában kerülhetnek ki. Az óceán és a teljesen fehér homokkal borított tengerpart egyszerűségében gyönyörű. Ehhez még hozzáadjuk a kellemes fényképezést és már nem marad más hátra, mint kényelmesen hátradőlni a székünkben és elmerülni a tájban.

A japánokról azt gondoljuk, hogy hidegek, távolság tartóak, és az érzelmeiket megtartják maguknak. Nem járunk messze az igazságtól, de azért árnyaltabb a helyzet. Viszont a Rövidlátókban nagyon jól kijönnek a nyugati és keleti szemlélet különbségei, sőt az alapvető viselkedésbeli eltérések is. A szereplők sokkal nagyobb távolságot tartanak egymás között, de a nézővel szemben is (talán még saját magukkal szemben is). Akármennyire is "sorstársak", mert összehozza őket a sziget szépsége, mégis idegenek maradnak egymás számára.

A film zenei aláfestése különleges és nagyon hangulatos. Egyszerűen teljesen telibe találnak a kellemes és nyugodt dallamok. Nincs gitár, nincs dob, inkább csak a klasszikusnak mondható hangszerek szólalnak meg. Egy kellemes naplementét az óceán partján nem is tudunk elképzelni másképp. Az i-re a pontot mégis a mandolin teszi fel. Furcsa hangja és a rajta megszólaltatott nagyszerű dallamok szinte hozzásimulnak a történethez, új színt visznek bele.

A Rövidlátók története nem vezet sehova, a karakterek fejlődnek némiképp főleg Taeko, de még ez sem jellemző. Ez a majdnem két óra csendes nyugalmat áraszt, amire manapság nagy szükségünk van. Nem akarja megváltani a világot, nem akar újat sem hozzáadni, de mégis mosolyt varázsol az arcunkra. Közben nem kapkod a kamera, néhány meglepően hosszú snittel is találkozhatunk. A szereplők keveset beszélnek, de ha kinyitják a szájukat, akkor érdemes odafigyelni arra, amit mondanak.

Akárhonnan is nézem, a Rövidlátók egy nagyon jó film, megérdemli a figyelmet. Még megy mozikban, így mindenképpen érdemes elmenni és megnézni, ha lehetőségünk van rá.

Megane (Glasses)
színes japán film, 106 perc, 2007
r: Naoko Ogigami

Talán morbid aktualitásként lehet értelmezni, hogy pont halottak napján írok erről a sorozatról. Igazság szerint nem így terveztem teljesen a véletlen műve. Úgy gondoltam még egy széria erejéig nézzünk szét az ABC háza táján.

Az esetek nagy részében, amihez Jerry Bruckheimer a nevét adja, legyen az mozifilm vagy sorozat, a néző minőségi munkát várhat. A Forgotten esetében ez az állítás hellyel-közzel igaz. A sorozat témáját tekintve nem egy új keletű dolog. Gondolok itt a Döglött akták vagy a Nyomtalanul című filmekre.

Ilyen esetekben a készítőknek nincs egyszerű dolguk, mivel szükség van egy kis plusszra, hogy leültessék a nézőket. Itt is történetileg megvan ez a plusz, bár én inkább csak pluszocskának mondanám. Hogy ne rébuszokban beszéljek, rátérek a lényegre. A pilot epizód elején megtudhatjuk, hogy Amerikában évente több ezer azonosíthatatlan holttestet talál a rendőrség. Amikor a nyomozás ezen a ponton megreked, akkor lépnek színre a sorozat szereplői. Ők az Elfeledettek nevezetű szervezet civil aktivistái, akik önként, szinte már küldetésnek tekintve az ügyet, nyomozásba kezdenek. Az már más kérdés hogy a dolog mennyire van misztifikálva, ennek megítélése nem az én feladatom. A másik dolog, ami inkább érdekességnek tekinthető, az áldozat szellem lényként való megjelenése, gondolatainak kivetítése. Tény hogy ilyen megvalósítást most használtak először.

A szereposztás tekintetében, hasonlóságot fedezhetünk fel a Flash Forwarddal. Az új arcok mellé itt is egy régi ismerős köszön vissza. Alex Donovan ex-rendőr, és egyben az Elfeledettek vezetőjének szerepében Christian Slatert köszönthetjük. Hozza a szokásos formáját lehet hogy nem Oscar esélyes de a "munkáját elvégzi". Mindent figyelembe véve, a Forgotten nem lesz a sorozatok blockbustere, de az erős közép mezőnyben becsülettel megállja a helyét.

Öt epizód megtekintése után:

Megint közvélemény kutatásra adom a fejem. Az utóbbi időben picit elégedetlen vagyok az 5-ös értékelési skálával, amit használunk, itt a Filmdzsungelen. Ezért olvasói döntésre bízom, hogy a jövő év januárjától hogyan értékeljük a filmeket.

Azért csak januártól, mert nem szeretnék saját magam paródiájává válni, és addig talán elkészül az új dizájn, és akkor minden egyszerre változik. Újév meg minden. :)

Szavazni itt alább lehet (a tovább után), egyéb más vélemény/ötlet kommentben. Köszönöm azoknak, akik kattintanak.

(update:) A szavazás november 30. 23:59-ig tart. Utána bezárom, és meglátjuk mi lett, de gondolom, már sejtitek.

(update 2009.12.01.:) A szavazás lezárult.

Összesen 43-an szavaztak. Az eredmények az alábbi ábrán láthatók (klikkre nagyobb).

81% szavazott arra, hogy álljunk vissza a 10-es skálára.
12% szerint nem is kéne értékelnünk a filmeket.
S végül 5% szerint jó volt ez az 5-ös skála.

Az eredmények magukért beszélnek, azt hiszem.

B listás akciófilm? Sok vérrel, szétfröccsenő emberi testekkel és falra fröcskölő agyvelővel? Ha a kérdésekre a válasz igen, akkor rohanjatok és szerezzétek be a filmet, ami műfajának kiemelkedő darabja. Itt nincs tökölés, nincs szép életű hős, aki csak a kislányát akarja megmenteni. Itt csak tömény akció van, és kemény egysorosok.

Az első képkockákon elkezd ropogni a géppuskatűz és csak az utolsó utáni pillanatban marad abba. A készítők nem akartak semmilyen nagy ívű történetet felvázolni, semmilyen hősi tettet megénekelni, csak szórakoztatni akartak. Azok kedvében járni, akik féktelen öldöklésre és másfél óra iszonyatos pörgésre vágynak. Pont ezért olyan jó ez a film, mert nem vállalja túl magát, viszont ami benne van, az 100%-osan ott van. A készítők nem spóroltak a lőszerrel és a robbanásokkal, a ketchuppal meg főleg nem.

A valóságot kizárták az egészből. Teljesen agykikapcsolós, vagy inkább azt mondom, hogy érdemes kivenni az agyunkat, magunkmellé tenni és pihentetetni erre a másfél órára (úgyis ráfér). ahogy lennie kell, a fizika nem létezik a The Tournament világában, harc közben meglepően akrobatikusan pörög a levegőben az orosz elit kommandósunk, s úgy repülnek (anti)hőseink, mintha mindegyik 10 kiló lenne vasággyal együtt. De mindezeket csak azért írom, mert múltkor megkaptam, hogy csak akkor látom meg a valóságtól elrugaszkodott fizikát, ha fikázni akarom a filmet. Pedig nem így van, látom én itt is, csak nem tudok rá haragudni. :)

A nagy dicséret közepette azért akad néhány kivetnivaló is. Főleg a két diszpécser csávó verte le a biztosítékot. Nélkülük egy majdnem tökéletes akciófilmet láthattunk volna, de ketten együtt annyit szenvedtek a képernyőn, amit már nem lehet megbocsájtani, vagy csak simán átsiklani felette. A verseny lebonyolítását és a licitálókat is talán kicsit túl komolyan vették, de ez legyen a legkisebb bajunk.

A történet csak helyszínt biztosít az öldöklésnek, semmi egyéb szerepe nincs. 7 évente rendezik meg a Versenyt, ahol a világ 30 legjobb bérgyilkosa méri össze tudását, természetesen életre-halálra. A végén csak egy maradhat, aki visz mindent.

A The Tournament másfél óra szórakozást nyújt a műfaj kedvelőinek. Teljes mértékben akcióra hegyezték ki a filmet, így a színészi játék, vagy éppen a zene teljesen eltűnik a szétrobbanó testek és fröcsögő vér közepette. Pontszámilag a jó alsó kategóriáját súrolja, de a 4 pont simán kijár neki.

The Tournament
színes angol akciófilm, 95 perc, 2009
r: Scott Mann

A Brickre emlékszünk még? Az a nyomozós "tini-film", amivel Joseph Gordon-Levitt belopta magát a szívünkbe. Most megint kapunk valami hasonlót – egy újabb film noir gimis környezetbe ültetve, csak éppen pont az ellenkező irányból közelítve – humorosan, az élet nehézségeit félretéve.

Egy katolikus gimnáziumban ellopják az érettségi dolgozatokat. Bobby Funke az iskolaújság egyik szerkesztője indul a rejtély nyomába, oldalán a népszerű Francesca Fachinivel. Minden hamar megoldódni látszik, összeáll a kép és  a bizonyítékok is egybe vágnak. A cikk publikálásra kerül, a tettes pedig elnyeri méltó büntetését. De tényleg a bűnös került lakat alá? Egy sokkal nagyobb horderejű ügy körvonalai kezdenek derengeni a háttérben.

Mondhatnánk a történetre, hogy csak egy a sokból, tipikus nyomozós sztori, egy lelkiismeretes "detektívvel", és nem is járnánk nagyon messze az igazságtól. Akkor mégis mi emeli ki ezt a filmet a tömegből? Ha történet nem, akkor csak a megvalósítás lehet a felelős. S ez így is van. Az alkotóelemek sorrendje és felhasználásának módja emeli ki ezt a filmet (és még az a rengeteg ötlet, amit belepakoltak).

Bár a történetet láttuk már párszor csak más tálalásban, a forgatókönyv mégis nagyszerű. Alapvetően a nagyon erős párbeszédekre, valamint Funke eszmefuttatásaira épít. A forgatókönyv magában mit sem érne. Kell egy rendező, aki ezt vászonra álmodja – jelen esetben ez a személy Brett Simon. Nagyon elegánsan dirigálja színészeit, sosem tolakodó, de mindig határozott és precíz. Ezt a kijelentésemet alátámasztják például Ben Striedel lehetetlen helyeken és időpontokban felbukkanó telefonhívásai.

A szerepekben ismertebb neveket köszönthetünk. A legnagyobb meglepetés mégis Bruce Willis. Tökös akcióhős, és vannak nélküle elképzelhetetlen karakterek, de nem egy színész-zseni. Erre cáfol most rá valamelyest. Alig pár jelenetben tűnik fel, de akkor ellopja a showt a többiek elől. Utóbbi évek legjobb alakítását nyújtja itt (magához viszonyítva, persze). A veterán katonából lett iskolaigazgató? Neki való szerep, ez nem vitás.

Bobby Funke szerepében Reece Thompson, aki a Rocket Science-ből lehet ismerős. Nem lehet panaszunk az alakítására. Meggyőzően hozza a laza oknyomozó újságírót, akit nem mellesleg nagy tehetséggel áldott meg a sors. Partnere Francesca Fachini, Mischa Barton tálalásában kerül elénk. Talán ennek a triónak ő a leggyengébb láncszeme, de még így is nagyon élvezhető, amit a vásznon nyújt.

A mellékszereplőknek sem kell szégyenkezniük. Kevés az olyan film, ahol tényleg senkire sem lehet egy rossz szavunk se. Ez most egy ilyen különleges alkalom. Említhetném Paul Moore-t alakító Patrick Taylort, vagy éppen Luke Grimest. Egyszóval bárkit.

Lehetséges csak azért érzem annyira meggyőzőnek a színészi alakításokat, mert nem tudtam rendesen odafigyelni. Lekötött a film többi "komponense". A rengeteg poént, amit belezsúfoltak, nemcsak a helyzetkomikum (kevésbé), és a frappáns párbeszédek (ez már inkább) szolgáltatják, hanem a rengeteg elrejtett kulturális és filmes utalás. Számos kikacsintás van más filmekre, és ezek nem parodizálás jelleggel történnek, hanem mintegy tisztelgésként, de persze jól illesztve a történethez.

Egy rendes film noirhoz hasonlóan itt is csak a sötétben tapogatózunk egészen a végéig, amikor is varázsütésre összeáll a történet hősünk fejében, amit egy nagyszerű monológban tár elénk, fantasztikus zenével fűszerezve és persze a megfelelő képek felvillantásával. Mikor végre sikerült összeszedni az állunkat valahonnan a padlóról, csak ekkor gondolkodunk el egy percre. Már valahol a történet közepén meg tudtuk tippelni ki állhat a dolgok mögött, és részben igazunk is lett, de a motivációit nem találhattuk ki.

Az Assassination of a High School President egy nagyon okos film. Jó forgatókönyv, nagyszerű színészi alakítások és persze az elengedhetetlen csavar a végén. A nagyon jó soundtrackről még nem szóltam, pedig lehet illett volna. Összességében ez az az igazán 5/5-ös film, ahol nincs hezitálás, vagy megingás. Egyből, gondolkodás nélkül rányomjuk a maximális pontszámot. Tényleg fantasztikus élmény volt. Ha írnék évvégi top10-es listát biztos helyet kapna rajta, hacsak nem a trónon pózolna.

Assassination of a High School President
színes amerikai krimi, 93 perc,  2008
r: Brett Simon