Megint 17 (17 Again)

Akármennyire is le szeretném húzni ezt a filmet – nem lehet. Akármennyire is utálom Efront a feszülős gatyájával és félrenyalt hajával együtt – el kell ismerni, hogy nem játszott rosszul. Sőt néha-néha már azt éreztem, hogy van valamennyi tehetség a srácban, és ha egyszer sikerül maga mögött hagynia a nyálas képű karakterét, még lehet belőle színész.

Bármennyire is giccsbe hajlóak a jelenetek és már néha emberiség ellenes véteknek érezzük azt a nyálzuhatagot, amit ránk öntenek, mégis élvezhető a film. Tudunk mosolyogni az esetlen karaktereken, Efronon, ahogy keresi helyét és próbálja újraegyesíteni családját. Sőt még Thomas Lennon (Ned) geek bénázása sem olyan ciki, mint elsőre tűnik.

A forgatókönyv harmatgyenge, de nem várhatunk mást. Sablonos, nincsenek benne új ötletek (vagy ötletek egyáltalán), és így bizony lehúzza a filmet rendesen. Egy rendes, jobban megírt forgatókönyvvel nagyobb potenciál lehetett volna a filmben. Így bizony csak egy közepes. Egy fullasztóan meleg nyárestére jó egyszer, de ennél egy csöppet sem jelentősebb alkotás.

17 Again
színes amerikai vígjáték, 102 perc, 2009
r: Burr Steers

Nick and Norah's Infinite Playlist

Minap kerestem valami kellemes esti szórakozást, turkáltam a lemezeim között, már épp választottam volna, amikor megakadt a szemem Nick és Norah egyestés kalandján. Ha már úgy is esik, meg hideg is van, akkor legalább a film legyen feelgood. Ennek teljesen megfelel a Nick and Norah's Infinite Playlist.

Cera megint a feszülősgatyás nerd szerepben, de ezt olyan jól tudja hozni, hogy igazából nem bánjuk. Partnere Kat Dennings. És hát nem tudom. Játékával nem volt gond, viszont számomra valahogy olyan furcsa arca van, egy fekete ruhában tökéletesen beleillene az Addams Family-be. A gonosz boszorka szerepe Alexis Dzienanak jutott, és talán nem véletlen. Annyira kattant nőszemélynek néz ki, hogy csak ilyen szerepekben tudom elképzelni (az Entourage-ban is pont ilyen nekivaló szerepet kapott :)).

Már csak a címe miatt is kénytelen jó soundtracket szállítani, és ezt meg is teszi. Néha indie, néha populárisabb, de mindig jó aláfestést ad a jeleneteknek.

Könnyed romantikus történet jól csomagolva. Pont egy ilyen fázós, esős estére való. Megvan az indie hangulat, meg kicsit tinifilm is, és nagy szerencsénkre még morális tanításoktól is mentes, így nem kell tartanunk az arcba mászó okítástól.

Nick and Norah's Infinite Playlist
színes amerikai vígjáték, 90 perc, 2008
r: Peter Sollett

Rengeteg amerikai film van - ez tagadhatatlan, sőt azt is nehéz megkérdőjelezni, hogy sok köztük a jó. Néha viszont el kell felejtkezni Amerikáról és Hollywoodról, s más nemzetek filmgyártására koncentrálni. Cikkünk tárgya a spanyol filmgyártás remeke. Emlékezetet arra, hogy Amerikán kívül is van élet, s érdemes erre odafigyelni. A kényelem nagyúr, de küzdeni kell.

Küzdeni kell, mert ez az egyetlen biztos pont az életben. Ezt felejti el Jorge, és ahelyett, hogy megpróbálna kitörni a helyzetéből, inkább kifogásokat keres. Mindenkit hibáztat, csak a felelőst nem – önmagát. Jorge bátyja, Antonio börtönben ül. Ott ismeri meg Paulát, aki mindenképpen gyereket szeretne. Antonio képtelen a gyereknemzésre, s ezért egy különös kéréssel fordul Jorge felé. Ennek következtében Jorge egyik szerelmi háromszögből a másikba csöppen. Az élet csak bonyolódni látszik és ez végül a döntésre kényszeríti Jorge-t.

A Sötétkékmajdnemfekete nagyszerű érzékkel nyúl az élethez. Nem kisebb feladatot vállalt magára, mint hogy Jorge szemén keresztül az élet alapvető problémáit vegye górcső alá. Ebben a szűk két órában talán többet próbál meg elmondani, mint azt lehetségesnek tartunk, de mégis sikerül neki. Belekap az élet kilátástalanságába, de közben van egy kevés szerelem is (romantikának csak egy nagyon perverz módon lehetne nevezni), és persze van még önmegismerés is. Valószínűleg húszonx évesen (de már közelebb a 30-hoz) kicsit késő azon gondolkozni, hogy merre induljunk az életben, bár jobb később, mint soha. Jorgénak éppenséggel van célja, csak számára ez kivitelezhetetlen. A környezetünk meghatároz minket, s ezen szinte lehetetlen változtatni.

Jorge és az élete abszolút középpontban van. A többi szereplő és problémáik teljesen a háttérbe szorulnak. Ha jobban belegondolunk az emberi természet is ilyen. Alapvetően csak a saját problémáink érdekelnek, csak néha-néha jutunk oda, hogy másokéval is foglalkozzunk. Jorge sem törődik barátja szexuális identitásbeli válságával, vagy éppen gyerekkori szerelmével.

A Sötétkékmajdnemfekete pont olyannak ábrázolja a világot amilyen. Kicsit borongós hangulat jellemzi, kilátástalanság, de végén mégis pozitív a kicsengése, de messze nem happyend. Az élményt csak növeli a kellemes színészi játék, és a pazar operatőri munka. Érdemes, sőt erősen javallott a megtekintése.

Azuloscurocasinegro
színes spanyol filmdráma, 105 perc, 2006
r: Daniel Sánchez Arévalo

Indult egy Chaplin sorozat nemrégiben (volt már bő egy hónapja), és akkor azt ígértem, hogy hetente lesz frissülés a témában. Amit ígérek, azt szeretem betartani, és nagyon fáj a szívem, hogy most nem tudom. Természetesen a rovat folytatódik, csak a heti frissülést (amit eddig sem tudtam tartani) hanyagolom és véletlenszerűen várhatók majd az írások. Elnézést kérek azoktól, akik komolyan számítottak a heti új Chaplin írásra.

Ja, és a tagfelvétel sosem szünetel. Ha valaki kedvet érez magában, akkor ne habozzon, írjon emailt (filmdzsungel@gmial.com).

Animációs, poszt-apokaliptikus? Jöhet! Vártam ezt a filmet, így az elvárások a szokásoshoz képest az egekbe szöktek, mindezt csak erősítette Tim Burton neve és az ütős előzetes (a Welcome Home még most is bele-belekerül a playlistembe). Erre csupa kiábrándult véleménnyel találkozom netszerte. Picit megingott a hitem, de ilyen apróság nem fog eltántorítani attól, hogy megnézzem a 9-et. A végeredmény? Valahol igazuk van azoknak, akik lehúzzák a filmet, de nekem nincs szívem.

A világ romjain él 8 rongybábú és az őket fenyegető gépszörny. 9 megjelenése felborítja a világrendet. Választ akar a kérdésekre és meg akarja menteni elrabolt társukat 2-t. Meggyőzi a többieket, hogy lépni kell, mert a várakozás nem vezet semmi jóra.

A történet elég karcsú, és sajnos nem sokat tudunk meg a miértekről. A forgatókönyvben van néhány nagyobb lyuk, amiket már nehezebben vesz be a gyomrunk, de csak akarat kérdése. Az akció és pörgés közepette nem sok idő jut azon elmélkedni, hogy miért és hogyan jutott ide a világ. Bár a történet szempontjából elengedhetetlen részleteket megtudjuk idővel, a készítők nem időztek el a nem annyira nyilvánvaló tények fölött. Nincsenek hosszabb flashbackek a régi időkről, mikor még voltak emberek a földön, nincsenek vének, akik még emlékeznek a szép napokra. Csak néhány rongybaba van és egy-két újságcikk, amit előkotornak egy régi könyvtár düledező romjai közül.

Ami viszont van, az akció. Egy percre sincs megállás. Animációs film, és nem mese; vagy ha mindenképpen ragaszkodunk a meséhez, akkor felnőttmese. Ijesztő világot tár elénk ez a nagyon szűk másfél óra. Sci-fi, néhol thriller elemekkel átszőve. Megpróbál nyomasztó hangulatot gerjeszteni, de ez csak nagyon kevésszer sikerül neki.

A látványban rejlő potenciált alig használják ki. Főleg a hangulatteremtő hatását. El kell ismerni, hogy a grafikusok nagyszerű munkát végeztek. A látvány – számomra – tökéletesen megfelelt az előzetes elvárásoknak. Nagyszerű képek villannak fel, csak aztán nagyon hamar elkapják őket a szemünk elől. A világ lepusztult, mindenhol roncsok és romok, egy-két csontváz is hever a földön. Az ég szürke és nyomasztó az egész atmoszféra és valahogy mégsem lehet átérezni a tragédiát, ami az emberiséggel történt. A képek csak suhannak, de nem hagynak nyomot maguk után.

A bábuink szájába nagy nevek adják a szavakat, de ez csak marketingfogás. Nem jobbak ők, mint bármelyik (szinkron)színész. Nem vesszük észre, hogy 9 Elijah Wood hangján kiáltozik, mikor veszélyben van, de azt sem, hogy 1-es Christopher Plummer hangján zsörtölődik.

Kisfilmes eredetét érdemes még kicsit közelebbről megnézni. Egy 10 perces animációról van szó és ha kíváncsiak vagyunk a nagyfilmre, akkor nem érdemes megnézni, mert felvázolja a történetet, csak kevesebb akcióval teszi ezt. Hasonló betegségekben szenved a kistestvér is. A látvány szintén lenyűgöző, de hangulatot nem tudja megalapozni. (Mindenesetre az elolvasomra kattintva megtekinthető a kisfilm is.)

Ez a film a túl nagy elvárások csapdájába esett. Sajnos csak egy gyenge közepes, még a legnagyobb jóindulattal is. A poszt-apokaliptikus témájú filmek kedvelőinek érdemes vetni rá egy pillantást, de a nagytöbbség számára ez csak egy gyengécske film marad.

9
színes amerikai animációs film, 79 perc, 2009
r: Shane Acker

Vannak alapsablonok, amik kísértenek minket. Nem tudunk tőlük szabadulni, és már unjuk, hogy mindig ugyanazt látjuk, csak az arcok cserélődnek. Gondolhatnánk, ha már annyiszor megfilmesítették ugyanazt, akkor nagy gyakorlatuk van és minden alkotás egy legalább egyszer nézhető és élvezhető szintet megüt. Sajnos ez nincs mindig így.

Ennél a filmnél sem agyaltak sokat az alapötleten. A meglátom-utálom-szeretem-elvesztem-visszaszerzem mintához ragaszkodik Katherine Heigl és Gerard Butler közös próbálkozása. Heigl kisasszony kóstolgatja már egy ideje a romkom műfaját, de eddig nem sok sikerrel. Az előző hasonló filmje, a 27 idegen igen nem volt a műfaj gyöngyszeme, de kis jóindulattal egynek elment. A csúf igazságban sem tud újat mutatni. Gyorsan, de nagyon határozottan belerakta magát ebbe a romkomos skatulyába és nem hiszem, hogy egyhamar ki tud majd törni (ha egyáltalán akar). Másik főszereplőnk, Gerard Butler: kockahas. Ennyi elég is, hogy miért került bele a filmbe. Bár őt szeretjük, mert mégiscsak a Wild Bunch feje.

A történet szerint Abby egy karrierista lány (valójában csak azért az, mert nincs, aki elterelje a figyelmét) és állandó jelleggel várja a szőke herceg fehér lovon való felbukkanását. Mike Chadway, a macsó, szókimondó tévéműsort vezet, A csúf igazság címmel. Abby utálja a szemtelenül férfias férfiakat, így Mike sem a kedvence, mégis együtt kell dolgozniuk. Azt mondják, a gyűlöletet csak egy vékony vonal választja el a szeretettől, és ez bizony itt be is jön, papírforma szerint.

A kliséáradat elönt minket. A készítők minden lehetséges gagyi és kevésbé gagyi, de már 100-szor látott fordulatot felhasználtak. Van itt nekünk például véletlenül rosszkor felvett vibrálós bugyi, ami a lehető legrosszabbkor kapcsol be, van szenvedélyes liftjelenet, de még élő adásban veszekedés aztán kibékülés is. Még a baseball meccsen nyilvános megaláztatás is belefért. Egyetlen klisét sem hagytak kihasználatlanul. Süt az egészről, hogy a nagy ötlethiányban csak erre futotta. Pedig az előzetes alapján egészen ígéretesnek tűnt.

Heigl és Butler párosának egy nagyon csajos és meglehetősen gyengécske próbálkozásra futotta. Egyszer bevállalható, az átlag gagyi színvonalat megüti. Néha lehet rajta egyet-egyet mosolyogni, de nem kifejezetten vicces, pedig valahol annak kéne lennie.

The Ugly Truth
színes feliratos amerikai vígjáték, 96 perc, 2009
r: Robert Luketic