Egy rejtett világ a mi világunkon belül? Apró lények a maguk saját életét élik és csak kevés kiválasztott tudhat a létezésükről? Ugye nem hangzik ismeretlenül? Arthur és a villangók is pont egy ilyen film, amit már láthattunk párszor, de ennek ellenére mikor felállunk a kényelmes fotelből mégsem érezzük kidobott időnek.

Athur nagymamájával él egy farmon. Szülei a jobb megélhetés reményében a nagyvárosba mentek, nagyapja pedig eltűnt évekkel ezelőtt, mikor az afrikai utazásai során kapott rubintok után indult. A házukat 2 napon belül a földdel teszik egyenlővé, és csak Arthur mentheti meg a családi fészket. Alá kell szállnia a villangók világába, megtalálni a rubintot, de közben még a villangókat is meg kell mentenie a gonosz Maltazártól.

Ez egy butuska gyerekmese, ahol keverik az animációt az élőszereplős filmmel. Ez ugyan nem forradalmi ötlet, de legalább kitűnik a tömegből és a megvalósítás is egészen kellemes. A grafika néhol esetlen, de általában jól kivitelezett, erre nem lehet panaszunk.

A tartalom néhol kicsit sikamlós gyerekmese létére. Igazából, ha nem lenne ennyire meseszerű és nem éreznénk, hogy majdnem egészében a nagyon fiatal korosztály számra készült, akkor nem tudnánk belekötni. Lehet, csak én túlzom el, és helyénvalóak az itt-ott elejtett utalások, de ez nem változtat azon, hogy egy gyerekmese legyen az, amit elvárunk tőle. Legyen aranyos, legyen benne egy kis tanító szándék, de legfőképpen kímélje meg a kicsiket a világ mocskától (lesz még idejük megtapasztalni).

A nagyi szerepében Mia Farrow, akit olyan jól sminkeltek az elején, hogy nem akartam elhinni, hogy már 60 felett van. A kis Arthurt Freddie Highmore kelti életre, akit már láthattunk pár filmben (The Spiderwick Chronicles, August Rush). Most is kellően természetesen játszott, hogy ne fanyalogjunk. Bár az is igaz, hogy a játékidő legalább felében csak a hangját kölcsönözte animált karakterének. Még említésre méltó, hogy Selenia hercegnőnek Madonna kölcsönözte a hangját. Számomra ez csak a stáblistából derült ki – valahogy nem hasonlít Madonna hangja ahhoz, amit a dalokban hallunk…

Végül is kellemes szórakozás Arthur kalandozása a villangókkal, így egy egyszeri próbát megér, ha kitörni kíván belőlünk a belső gyerek. Valamikor december tájékán jön a folytatás is, mikor Maltazar bosszút fog próbál állni hőseinken.

Arthur et les Minimoys
színes amerikai-francia animációs film, 100 perc, 2006
r: Luc Besson

Belegondoltunk már abba, hogy mi van a biteken túl? Van-e ott egyáltalán valami, vagy tényleg csak az elektronok cikáznak végig az UTP kábelen, mikor az információs szupersztrádán száguldozunk fel s alá? Mai tudásunk szerint ez a helyzet. Nincs ott semmi varázslatos, csak feszültségkülönbségek, 0-k és 1-k. Valahol mélyen eltemetve mégis megbújik a kérdés: mi van, ha nem így van? Mi van ha…

Erre a "mi van ha" felvetésre alapul a TRON alapötlete is. Tudtunkon kívül a programoknak van egy külön világa. Egy hasonlóan színes-szagos 3 dimenziós tér, amit emberek helyett programok laknak, és ahogy az emberek, úgy a programok is egyéniségek. Kevin Flynn ide csöppen bele, mikor a Master Control Program elrabolja a valóságból. Hogy célját elérje meg kell semmisítenie az MCP-t, ami totális diktatúrát gyakorol a kibertérben. Flynn segítségére van Tron, egy biztonsági program és egy biztosítási program is.

Egy érdekes víziót villant fel, de itt be is fejezi tudományos-fantasztikus pályafutását. A TRON csak annyira sci-fi, mint mondjuk a Transformers. Alapötletében és persze látványvilágában is, de nincs különösebb mondanivalója – nincsenek súlyos gondolatok a háttérben. Néha nem is kell, csak szórakozni vágyunk. A TRON pont ilyen. Egy kalandfilm, kicsit bugyuta kibertér-megmentős történettel, (mára már ugyan elavult, de) fantasztikus látványvilággal és egyedi életérzéssel. S persze ott van a "mi lenne ha", ami nem hagyja nyugodni a nézőt. Kapkodjuk a fejünket, nem bírunk betelni az ötlettel, de végül is ez csak egy élénk fantáziavilág, semmi több.

A kiberteret stílszerűen számítógépes animációval modellezték le. Akkor még csak '82-t írtak és ez meg is látszik rajta. Mai szemmel sokszor mosolyogni való a grafika. Sarkosak a dolgok, kevés a poligonszám, de ez mind nem sokat számít, mert ez semmit sem von le a hangulatteremtő erejéből. Bármennyire is idegen a kibertér, mert hideg és a színek lehetetlenül élénkek, mégis hamar magával ragad. Ebben van a TRON varázsa: kortól függetlenül élvezhető.

Amellett, hogy másfél óra kikapcsolódást és szórakozást jelent a TRON, tele van hihetetlen ötletekkel (elég, ha csak a filmben szereplő motorokra gondolunk). Nem véletlen, hogy megannyi film utal rá, vagy használja fel saját univerzumának kiegészítésére. A TRON-ra való utalások megbújnak mindenhol, szinte észre sem vesszük őket, vagy nem is tudjuk, hogy ezt "nyúlták" valahonnan.

Már csak kulturális vonatkozásai miatt is érdemes megnézni a TRON-t, de nem ez legyen az elsődleges szempont. Mondhatnám, hogy a közelgő Tron Legacy-ra készülvén érdemes elővenni az elődöt, de ne ez legyen az ösztönző erő. A TRON-t bizony érdemes önmagáért megnézni. Néha mosolygunk a grafikán, de így is nagyszerű szórakozás a film.

TRON
színes amerikai fantasztikus kalandfilm, 96 perc, 1982
r: Steven Lisberger

House M.D. évadnyitó – 6x01-02

Ha jól meggondolom, ez már a sokadik bejegyzés, amit a Dr. House-nak szentelek. Talán többet is szerepel, mint ajánlatos lenne? Sorozatok szempontjából ez az egyetlen, ami állandónak mondható és tényleg heti rendszerességgel leültet a képernyő elé (télen ugye, nyáron van Entourage :))

Az évadnyitó dupla részről nem kell sokat írni: egyszerűen nagyszerű lett. Talán az egyik legjobb dupla sorozatrész, amit valaha láttam. Nincs az az érzés, hogy ez csak egy 90 percre felhizlalt 45 perces epizód lenne. Tényleg másfél órára elegendő tartalék volt benne, már-már azt mondanám, hogy önmagában is megállná a helyét. Lehet önálló filmként is tekinteni és nem csak a sorozat részeként, s néha hajlamos vagyok így is tenni.

Amit fontos kiemelni, az a zene. Fantasztikus soundtracket dobtak össze hozzá. A nyitó képsor és a Radioheadtől a No Surprises tökéletes elegyet alkot. Az egész filmre (hívjuk így, mert megérdemli) igaz, hogy melankolikus, de ez az első 3 percben sokkal jobban kijön. Tényleg nagyon erős felütés ez, és ezzel megalapozza a hangulatot, de a néző hozzáállását is a dologhoz. Egyből szívesebben vágunk neki ennek a maratoni résznek.

Kivételesen House kerül górcső alá, ahelyett, hogy ő analizálna valakit. És bár pont azért szeretjük, mert ilyen kibírhatatlan a jelleme és mindent racionálisan próbál megközelíteni, itt pont hogy az emberi oldalát villantják meg kicsit. Azért nem maradunk teljesen House nélkül, mert kapunk néhány nagyon House-os megszólalást, és rendesen porba aláz néhány embert. Sőt (saját magán kívül) még egy beteget is megment, most épp nem a haláltól, de ez a szempontunkból mindegy is.

A lényeg, hogy a már az 5. évadban érlelődő változás most tényleg élért minket. Még nem látni a következményeit, sőt még a végét sem, de így első ránézésre sikerült úgy változtatni, hogy ne romboljanak le mindent, amit eddig felépítettek. Én bizakodva várom a következő részt, amikor remélhetőleg megint egy érdekes eset kerül az asztalra.

Lenne még mit írni, mert ez a két rész nem szimplán jó volt, hanem elgondolkodtató is. House jellemén és sorsán keresztül érdekes kérdéseket feszegetett ez a másfél óra, de inkább azt mondom, hogy mindenki fedezze fel saját maga. Érdemes meggyorsítani az 5. évad ledarálását (ha még nem tettük meg) és beleugrani a 6. évadba.

Kicsit (igazából nagyon) megkésve, de végre elérkeztünk az első Chaplin filmhez itt a Filmdzsungelen. Bevallom nehezen kezdtem neki. Bár számomra még a Chaplin életéről szóló dokumentumfilmben bebizonyosodott, hogy nem fogok unatkozni, mikor a csavargó ismerős karaktere csetlik-botlik a képernyő, mégis csak tologattam magam előtt a kezdést. Így utólag visszagondolva ez az egész botorságnak tűnik, mert a film minden perce ajándék a néző számára.

Az időrendi sorrendben való haladás halva született ötletnek bizonyult, helyette egy intuitív sorrendet választottam, így került első helyre A cirkusz. Még tényleg a dolgok elején vagyok, de már most ki merem jelenteni, hogy ez a film Chaplin egyik legviccesebb alkotása. Mindenféle túlzást nélkülözve mondhatom, hogy nem tudnék olyan jelenetet említeni a filmből, amin legalább egy jóízűt ne mosolyogtam volna.

A poénok nagy részét burleszk elemek teszik ki, de Chaplin hihetetlenül kifejező játéka nélkülözhetetlen a sikerhez. Szavak nélkül sokszor jobban tudja átadni érzéseit és gondolatait, mint sok hangosfilmben játszó színész. Olyan apróságokon múlik ez, mint mikor azt magyarázza, hogy kukacos az alma. Tényleg csak egy apró mozdulat az egész, de annyira karakteres és kifejező, hogy csak csodálni lehet. Ehhez hasonló apróságokkal van tele az egész film (pl. banánhéj a kötélen, kutya az oroszlán ketrece előtt) és ezek a kis ötletek teszik naggyá a filmet. Ezekben rejtezik az a megmásíthatatlan bája, ami még ma is élvezhetővé teszi Chaplin munkáját.

Chaplin nem csak színésznek nagyszerű. Mozgását és ügyességét egy akrobata is megirigyelhetné. A cirkuszban is megcsillantja ezen tehetségét: például amikor a póznára mászik fel, vagy éppen a kötéltáncos jelenetben egyensúlyoz a magasban.

Chaplin írta és rendezte is a filmet, s természetesen a főszerepet is ő játssza. Vitathatatlan, hogy Chaplin egyike a legnagyobb filmes zseniknek. Egyértelműen a némafilmes korszak meghatározó figurája, de a mozi egész világában is méltán magasztaljuk. Nagyszerű érzékkel nyúl a nevettetés művészetéhez; egyszerű, de hatásos jelenetekkel varázsolja el a nézőt.

Bármennyire is Chaplin és a csavargó karaktere van a középpontban, mindenképpen meg kell említeni a többi színészt is. Igaz, hogy háttérbe vannak szorítva és talán játékuk sem olyan lebilincselő, de mégis szerves részei a filmnek. Nélkülük nem lenne ugyanaz. Mindenképpen kiemelendő Al Ernest Garcia, a porondmester és Merna Kennedy, Merna szerepében.

Chaplin itt is a jól ismert és emblematikusnak nevezhető csavargó karakterét ölti magára. Könnyen felismerhető jellegzetes kalapjáról, botjáról és persze a hihetetlenül bő nadrágjáról. A csavargó karaktere először az 1915-ös A csavargó (The Tramp) című filmben tűnik fel. Ez a karakter nemcsak külsőre könnyen felismerhető, de belsőre is mindig ugyanazokat a alaptulajdonságokat kapja. Mindig jószívű és legtöbbször keresi a szerelmet, s mikor már azt hinné megtalálta, mindig közbejön valami vagy valaki.

A cirkusz történetének középpontjában is egy csavargó áll. A rendőrség egy zsebtolvaj helyett a Csavargót kezdi el üldözni, aki menekülés közben pont egy cirkuszba téved be. Az amúgy haldokló showt újra élettel tölti meg ez a "rögtönzött" üldözés. A közönség a vicces embert követeli és a cirkuszigazgató nem tehet mást, mint alkalmazza a Csavargót. A cirkusznak egyre jobban megy, de ez nem jelent boldogságot a Csavargó számára, mert akiért a szíve dobog nem viszonozza az érzésit, helyette a kötéltáncost szereti.

A cirkusz több mint 80 év távlatában is kurrens és szórakoztató. Ez persze nagyban köszönhető Chaplinnek és az örökérvényű poénoknak. Amellett, hogy szórakoztató, ez a film tökéletes arra, hogy eloszlassa a kételyeinket Chaplinnel kapcsolatban. Tényleg zseni volt ez az ember.

The Circus
fekete-fehér némafilm amerikai vígjáték, 69 perc, 1928
r: Charles Chaplin

"Mocskos szájú, eszelős, polgárpukkasztó mozi, mire megutálnád már szereted"
(dmi, Filmdzsungel)

Különböző dolgokra, húzzuk rá jogosan vagy jogtalanul az "univerzum" jelzőt. A Filmdzsungel hasábjain találkozhatott már az olvasó, Star Wars univerzummal, Mátrix univerzummal, Terminátor univerzummal. A sort most bővíteném egy újabb jelenséggel, a Kevin Smith univerzummal.

Úgy gondolom, Kevin Smith nevét nem szükséges bemutatnom. Minden kellő elborultsággal rendelkező, és az extrém, nem igazán hétköznapi szituációkat és humort kedvelők körében méltán népszerű az úriember. A Shop Stop című film anno elindított egy folyamatot, egy olyan hullám indult úttörő útjára, ami jelentős változást hozott a vígjátékok világában. A jól megszokott klisék után, egy sokkal merészebb, szabadszájúbb stílus alakult ki. Elgondolkodtató a helyzet pikantériája. A hétköznapi életben az emberek jelentős százaléka használja a szlenget, vagy éppenséggel trágár szavakat a mindennapi kommunikációban. Sajnos, már észre sem vesszük annyira beépül a napi szóhasználatba. Ellentétben ha egy filmben halljuk, kissé megborzongat, idegenkedünk tőle. Érdekes, nem? A Kevin Smith univerzumban teljesen elfogadott ez a beszéd stílus.

A történet akár lehetne a válság története is. Zack (Seth Rogen) és Miri (Elizabeth Banks) már ezer meg egy éve ismerik egymást. Együtt laknak, a legjobb barátok. De ki gondolná, hogy a nagy büdös Amerikában is lehet nehéz az élet. Anyagi gondjaik annyira elhatalmasodnak felettük, hogy már lakásukban se víz, se villany, se semmi. Ínséges időkben születnek a legnagyobb ötletek, a két kedves embernél is kipattan az isteni szikra. Olyan dolgot kell csinálni amivel sok pénzt lehet keresni és az emberek szeretik.  Mi sem egyszerűbb: forgassunk pornót, azt mindenki szereti! Ezután beindul a szereplő válogatás, a helyszín keresése. Kisebb nagyobb problémák leküzdése után, elkezd alakulni a film, és szereplőink agyában is megfordul a kérdés: Talán nem "csak" barátok ők ketten?

Nos, hogy miért is az univerzum jelző? A filmben minden olyan jelenség, utalás vagy szereplő tiszteletét teszi, ami Néma Bob fejéből valaha is kipattant. Gondolok itt a Star Wars című klasszikus pornó változatának ötletére. Lester szerepében azt a Jason Mewest láthatjuk, aki mint Jay, a szivacsagyú díler írta be magát az "idióta, mégis pacsiznál vele" típusú karakterek közé. A sort még lehetne folytatni...

A XXI. század új és új színészeket, tehetségeket termelt és termel ki manapság is. Tisztelet az "öregeknek", de helyet kér az új nemzedék is. Jack Black és Kevin James után Seth Rogen is beállt a sorba. Rogen remek iskolapéldája annak a ténynek, hogy ha nem vagy az a kifejezett férfi szépség, még akkor is esélyed van a népszerűségre a szórakoztatásra. 

Az első pillanattól kezdve magával ragad a film. Hamar megszokja a néző a káromkodásokkal tarkított párbeszédeket, egy idő után már fel sem tűnik. Mégis akinek esetleg derogál a folyamatos vulgáris kifejezések áradata, a végén ez az embertípus is megkapja amire várt. Az a fajta romantikus végkifejlet és egymásra találás, amit az alkotók a végére össze hoztak, már-már a "csöpögős" kategóriát súrolja. Fogyassza midenki egészséggel!