Már rengeteg olyan filmet láthattunk, ahol a főhős valamilyen hátránnyal küzd az életében, és ezt mások megpróbálják kihasználni. A végén persze minden rendeződik, de közben átéljük az érzelmek széles skáláját – düh, szánalom, gyűlölet és még sok más. Szóval variációk egy témára. Ez itt a nagy helyzet. Akkor mégis miért érdemes rászánni másfél órát?

Ha a történet nem mozgat meg, akkor bizony kell egy apró mozzanat, ami beindítja a fantáziánkat és kíváncsivá tesz a filmre. Nálam ez a főszereplő neve volt. Joseph Gordon-Levitt. Emberünk a Brick című film noirban bizonyította, hogy már nem gyerekszínész, már túlnőtt egy gagyi tini-romkom szerepen. Most sem hagy minket cserben. Magabiztosan hozza szerepét, átérezzük a vívódását, és fájdalmát, a vágyát a múlt iránt. Egyszóval azt hozza, amit várunk: meggyőző alakítást.

Chris Pratt ígéretes élet elé nézett. A gimiben népszerű volt, jól ment neki a hoki és a tanulás sem okozott nehézséget. Minden adott volt, hogy legyen valaki, csak közbejött egy baleset, és ez örökre megváltoztatta az életét. 4 évvel később egy bankban takarít esténként, minden nap kimegy a baleset helyszínére, hogy az elszalasztott lehetőségek felett bánkódjon. Aztán feltűnik Gary, a régi életének ígéretével és egy lánnyal az oldalán. A csábítás túl nagy, és Chris ennek nem tud ellenállni.

Bár kicsit drámás felütése van a filmnek, mégis krimiről beszélhetünk inkább. Gary nem emberbaráti szeretetből keresi fel Christ - egy bankrablásba akarja belerángatni. Ez adja a konfliktus magját. Innen persze kitalálhatóak az egyes fordulatok, mert nem tartogat nagy meglepetéseket a film. Sablonokból építkezik – lehetne egy közönséges bankrablós sztori is, csak itt hősünk a jegyzetei nélkül még a wc-re is alig tud kimenni. Ami mégis érdekessé teszi a filmet, az a tökéletesen eltalált hangulat. Chris élete és (belső) szenvedése nagyon jól bemutatott. Átragasztja a nézőre a depresszív hangulatot, amit a sötét képek és borongós zene csak jobban erősít.

Joseph Gordon-Levitt alakítását már méltattam feljebb, viszont a többiekről még nem szóltam. Jeff Daniels játssza Chris vak lakótársát, Lewist. Mondanom sem kell, hogy jó alakítást nyújt, de nem ér fel Gordon-Levitthoz. Széplány szerepe Isla Fishernek jutott, és itt tényleg csak szép – ennél többet nem tesz hozzá a filmhez. A gonoszt Matthew Goode alakítja, aki szintén jó, csak mégsem tudjuk komolyan venni, mint bankrablót. Eléggé megszállott, eléggé gonosz, de mégis piti bűnözőnek tűnik. A csendes gyilkos, aki a piszkos munkát végzi - Greg Dunham. Először az Argó ugrott be róla, de aztán rájöttem, hogy inkább Chigurh (Nem vénnek való vidék) karakterére hasonlít. Az összehasonlítás találó, csak sajnos sehol sincs Javier Bardemhez képest…

Mindent egybevetve egy drámás krimi, nagyszerűen felépített és fenntartott hangulati világgal és jó alakításokkal. A történet ugyan közepes, de az előbb felsoroltak ezt feledtetik velünk. Ez bizony egy jó film, érdemes megnézni.

The Lookout
színes amerikai krimi, 98 perc, 2007
r: Scott Frank

Martin Brest Hollywood szerencselovagja – ritkán szervíroz közönségének, ám akkor vagy a kulináris művészetek tanulmányozásában megőszült, viseltes kötényű mesterszakács szakértelmével emeli fel az étekfedőt tányérjainkról (Beverly Hills-i zsaru, Egy asszony illata, Ha eljön Joe Black), vagy ripacskodik egyet, mint valami csepűrágó udvari bolond (Gigli – Gengszterrománc). 1988-ban szerencsénkre kedvező szelet fogott ki az Éjszakai rohanással: a Beverly Hills-i zsaru élénk mozimítosza után sikeresen megismételte önmagát: másodszor is tökélyre vitte a zsaruközpontú akciókomédiát, amely vicces dialógusaival, borotvaéles karaktereivel, kellemes gitárszólóival rögvest a műfaj élvonalába furakodta magát.

Valamiként napjainkban nem szokás akcióvígjátékok narratíváját egymástól markánsan eltérő jellemek csipkelődősen szellemes közjátékára építeni, pedig Walter Hill (48 óra, Megint 48 óra), Richard Donner (Halálos fegyver-tetralógia), Tony Scott (Az utolsó cserkész), Brest, és generációjuk egyik-másik tagja pokolian értette az ilyesfajta – sokszor időalapú - „ródmúvizás” mechanizmusát. A halmozott sztereotípiák – kiégett zsaru, sima modorú pandúr, öntömjénező maffiózó – egyszerű lelkületű karakterekben fogalmazódnak meg, az amerikai bűnüldöző szervek akut tutyimutyisága durva reflexióban részesül, a dialógusok mértéktelenül tele vannak pakolva útszéli káromkodással, a mozgalmasabb jelenetek minimalista autós üldözésekkel és pisztolydörrenésekkel, a nézői szemek könnyekkel, az ajkak mosollyal. Ez az, amit a kortárs vígjátékok (Hollywoodi őrjárat, Ki a faszagyerek?) hasonló szüzsé-modelljei képtelenek simulékonyan megoldani, és ezekért a tüdőszaggatóan bohókás élményekért érdemes, és lehet máig bármikor leporolni az Éjszakai rohanást.

Robert De Niro alakítja Jack Walsht, az ex-zsarut, aki valamikor Chicagóban próbált érvényt szerezni a törvénynek, ám korrumpált társai elől Los Angelesbe távozott, és jelenleg egy kisstílű óvadékügynökség magányos fejvadászaként dolgozik. Munkaadója, Eddie (Joe Pantoliano) kecsegtető ajánlattal keresi meg: feladata szerint a maffiától (Dennis Farina) 15 milliót dollárt elsikkasztott könyvelőt, Jonathan Mardukast (Charles Grodin) kellene New York-ból Los Angelesbe szállítania 5 napon belül. Csakhogy adódik némi bonyodalomi is: Mardukas után Alonzo Mosely FBI-ügynök (Yaphet Kotto) is élénken érdeklődik, nem beszélve a maffia bérgyilkosairól, akik lázasan kutatnak a szökevény Mardukas után. Walsh megtalálja a férfit, de az igazi kálvária csak most kezdődik: Mardukas idegesítő, kotnyeleskedő szófosó, aki módszeresen próbálja kikezdeni Walsh fáradt idegeit. Ha mindez nem lenne elég, egy másik fejvadász, a bumfordi Marvin (John Ashton) is gondoskodik arról, hogy hősünknek nehéz napja legyen.

Noha a rendező hamisítatlan ’80-as évekbeli akcióvígjátékot készített, az Egy asszony illatához hasonlóan ezúttal is leginkább főhőseinek zilált (elő)élete és évődős-barátkozós szükségkapcsolata érdekli. Ennek megfelelően a karakterek vonzó tulajdonságokat hordozó balfácánok, akik az első pillanatban hozzánőnek a nézőhöz.

Jack Walsh szerepét mintha egyenesen De Niróra szabták volna: a színészóriás jutalomjátékhoz jut, amelyben jellegzetes manírjai ellenére végig sikerül megőriznie az élethű eszköztelenség látszatát. Mogorva pofavágásaival, kiváló ironizáló érzékével, szilárd fellépésével képes arra, hogy a részben sablonokból összeboronált főhős motivációinak és labilis érzelemvilágának hiteles keretet adjon. Brest emellett meghaladja a Beverly Hill-i zsaru popkultúrára szimplán „ráégő”, infantilis figuráit is: Walsh egy árnyalatnyit komplexebb zsaruhős, aki erkölcsi érzetének és elhagyott családjának dilemmáival kényszerül farkasszemet nézni – mintha csak egy ódivatú revans-westernből lépne elő.

Oroszlánrészt vállalt a sikerből Charles Grodin is, akinek humánus könyvelője szintén írói telitalálat: látszólag Mardukas is viseltes panelekből összeeszkábált szereplő, ám jellemében a készítői emberismeret olyan eredetien mixeli össze az ambivalens vonásokat – becsületesség, tudálékosság, gyermeteg mókakedv -, hogy a néző akaratlanul is összeroskad jóízű nevetésében.

Látszólag tehát joggal tehetnénk szemrehányást a készítőknek, hogy a rezignált rendőr és idegesítő útitársának érzelmi tusakodása százszoros „plágium”, azonban egy dolog feltalálni egy működőképes helyzetkomikumot, és más üdítő vérfrissítéssel új életet lehelni belé. Brest csapata ezt tette: a felnőttesebb szereplők, valósághű dialógusaik, kontúros egyéniségük kipárolgó gőze görgeti előre az őrülten vágtató cselekményt, bugyborékoló szellemességgel, állandó „verbális” hadviseléssel ajándékozva meg a közönséget.

Külön öröm, hogy a mellékszálakat benépesítő epizódszereplőket is hasonló műgonddal faragták ki: Dennis Farina Jimmy Serranoja égetnivaló gazember, akit azonnal máglyán látnánk viszont; John Ashton Marvinjában a tanyasi modortalanság és a spontán idiotizmus ötvöződik; Yaphet Kotto faarcú FBI-ügynöke halvérű, szimpatikus nagy maci; Joe Pantoliano Eddie-je kisstílű üzér-ripacs; Wendy Philips ex-felesége érzelmi villámhárítóként funkcionálni képtelen, realista asszony-áldozat, míg Richard Foronjy Tony-ja megmosolyogtató balfácán. A mellékhősök változatos kavalkádja szinte az amerikai társadalom groteszk keresztmetszetét adja, és akkor még nem is beszéltünk dialektusaikról, személyközi kapcsolataik valóságos hálójáról, amelyek igazi hátteret adnak, bonyolultságot kölcsönöznek az dísztelen történetnek.

Igazság szerint az egész film megérdemelné, hogy nyilvánosan aranyba öntsük, úgy, ahogy van. A hasfalszaggató párbeszédek, képtelen helyzetkomikumok, laza akciójelenetek (a helikopteres üldözés és társai), bravúros alakítások, és természetesen a De Niro és Grodin közötti „chemistry” lebilincselő élményétől még az is olvadozni fog székében, akinek egyébiránt herótja van a műfaj képviselőitől. Szerencselovagunk nemcsak jóllakat minket, de nem kizárt, hogy másoknak is „áradozni fogunk” az étel fenségességéről. Velem ugyanis nem sokszor fordult elő, hogy másoknak azt kívántam volna: „Hogy törjön el a tököd, te hülye!”

Éjszakai rohanás (Midnight Run)
színes amerikai akcióvígjáték, 126 perc, 1988
rendezte: Martin Brest

James Foley rendezőben motoszkál valami, amit tehetségnek hívunk. Változatos repertoárján pénzsóvár stúdiófilmektől a csendesebb művészmozikig szinte minden fellelhető, igazán azonban az anyagilag „tehermentesített”, eldugott nyersanyagok kicsinosításához ért. A Glengarry Glenn Rossban a korszak vezető férfiszínészeit káromkodtatta egy dohos irodaházi helyiségben, a jobbára folyamatos dialógusokra épített színpadi adaptációt karakán stílusérzékkel, értő figuratologatással és mesébe illő színészválogatottal téve emlékezetessé.

1995-ös filmje, az Egy nap a mozi szintén nem tipikus hollywoodi nyáltömeg – persze a kötelességekről és tűzpirosan lobogó érzelmekről tudósító gyermektörténetet tökéletesen el lehetett volna rontani. Foley azonban nem hagyta, hogy elduguljon a lefolyó: ismeretlen stábbal, alacsony költségvetéssel forgatta le a Glengarry-hoz hasonlóan kamaraszerű családi történetet. 1933 forró nyarán járunk New Yorkban: tombol a gazdasági válság, az emberek keservesen gereblyézik össze a betevő falatot. A 12 éves Gennaro (Jerry Barone) édesanyjával (Mary Elizabeth Mastrantonio) és nagyapjával (Al Pacino) éli a kamaszok nyüzsgő életét, de ez a nap mindent megváltoztat: új filmszínház költözik a városba, amely gyönyörű képi technikával, fantasztikus élménnyel kecsegteti a pórnépet. Gennaro reggel elhatározza: estére összegyűjti a jegy megvételéhez szükséges 25 centet. Az Egy nap a mozi a pénzkeresés közepette kibontakozó gyermeki kalandok, a nagyapával való hosszas „életviteli” beszélgetések, az álmok és a remények krónikája.

És mint ilyen, nem hagyja cserben a nézőt. Az Egy nap a mozi finom szövevényű darab: díszlépésekben távolodik a mesterkélt giccs eszköztárától, Foley pedig esélyt sem ad arra, hogy a valóban fontos nevelési és erkölcsi kérdéseket bogozó családi melodráma csöpögős majomkodásba torkolljon. A precízen meghatározott időegységbe (1 nap) zárt dramaturgia arányos, zárt és bosszantó sallangokat nélkülöző: csupán Gennaro utcai botorkálását, lázas pénzkeresési akcióját, csetlő-botló napi küzdelmeit nyalábolja fel. A rendezőnek érzékletes módon sikerült a szenzuálisan is csekély, a néző számára ennek ellenére sorsdöntőnek tűnő gyermeki odüsszeia kolosszálissá növelt keretei közé sűríteni felnőttes jelentőségű kérdésekben sem szűkölködő mondanivalóját. Gennaro naiv szemüvegén keresztül elsősorban a ’30-as évek fekete-fehér embertípusait ismerhetjük meg, de láthatjuk a szexuális kiszolgáltatottság (Dr. Bruna felesége), a minden józan cselekvési lehetőséget felülíró szegénység, az ifjúkori léhaság (Gitano nagypapa és Guendolina) hol metaforákba bújtatott, hol tárgyiasultabb példáit is. Így aztán a nap eseményei – Al Pacino zseniális beszédeivel kiegészülve – szinte észrevétlenül állnak össze finoman bökdöső példázatokká, a vágyakkal, nagypapás komótossággal, kiváló korrajzzal átszalagozott film pedig visszafogott gyermektörténetté.

A különleges szűrőnek hála az autentikus környezet matt, fátyolosan sápadt vezérszínei optikai hitelességre tesznek szert, és külön jót tett az átélhetőségnek, hogy az ütött-kopott díszleteket nem suvickolták szappanszagúra a kellékesek: a szerényebb büdzsé szerényebb design-ja is tisztességgel megállja a helyét, ahogy a sokoldalú Carter Burwell tündérien egyszerű hangszerelésű zenéje is megkapóan támasztja alá az ártatlansággal teli, nemes alaphangulatot. Az állítólag a rendező kedvéért feltűnő Al Pacino természetesen sosem tud hibázni, most sem teszi. Azon kevés színészek egyike ő, akiket a csőstül rájuk szakadó sikerek csábítása ellenére is hidegen hagy a szépen terpeszkedő álomgyár cukorhabos zsizsegése. Pacino mindig is a maga útját járta (a ’80-as években például szinte nem is filmezett, csak színházban lépett fel), ez a visszhangtalan kamaramozi is egy a remek, csupán művészileg jövedelmező választásai közül. Saját nyilatkozata szerint önnön nagyapját játszotta: a tántoríthatatlan kisembert, aki a megfelelő pillanatban bátran szállt hajóra egy békésebb jövő reményében. A Gennarot játszó Jerry Barone-nal kiváló párost alkotnak: közös udvari jeleneteik a legfinomabb ívű gyermeksztorik érzelmi kölcsönhatásait és naturális szelídségét idézik. A film lezárása is dicséretes: Pacino szomorkás hattyúdalának egyszerű érzéstelenítésével a fiúcska pengeéles mosollyal robog be a hűvös moziterembe, az öreg nagypapa nyugtató üzenetével: odafönt éppen olyan, mint a moziban. A film megtekintése után ezt én is szívből remélem.

Egy nap a mozi (Two Bits)
színes, szinkronizált amerikai dráma, 85 perc, 1995
rendezte: James Foley

Kicsit megkésve, de én is eljutottam egy moziba, hogy megnézzem, milyen is valójában az új Potter-film. Olvastam jót, s rosszat egyaránt, de mégis bizakodással fordultam a film felé. Mikor kiléptem a mozi teremből, nem éreztem semmit. Nem csalódtam, de nem mondanám, hogy különösen jól sikerült ez a rész. Olyan semmilyen: steril, nincs meg benne a Potter univerzum bája.

A hatodik rész nagyon trendi akar lenni ezzel a borongós hangulatvilággal, sőt azzal is, hogy nagyon tini-filmesre fogja a figurát. És bár lehet, van egy célközönség, akinek ez pont telibe talált, de szerintem így a film nehezen illeszthető bele HP univerzumba, annak csonkítása nélkül. Ez főleg a tini-filmes vonalnak köszönhető, mert a regények is egyre komorabb hangulatvilággal bírnak, ahogy egymás után végigtekintünk rajtuk.

Kicsit (vagy inkább nagyon) ambivalens érzés volt látni, hogy a Sötét Nagyúr hatalma egyre csak nő, és ezt főszereplőink is tudják, s felfogják jelentőségét, mégis a szerelmi ügyeikkel vannak elfoglalva. Furcsa volt, hogy az oly nehezen gerjesztett feszültséget kipukkasztják a tizenévesek szerelmi szárnybontogatásaiból adódó poénokkal. Átestek a ló túloldalára, mert bár igaz, hogy Harry-ék felcseperedése szerves része a könyvnek, Voldemort és a gonosz elleni harc mégiscsak fontosabb.

A készítők egyszerűen csak áthelyezték a hangsúlyokat; elrugaszkodtak a könyvtől és alkottak egy új Félvér Herceg történetet. A könyv pont azért volt jó, mert Rowling eltalálta, hogy hova is kell a hangsúlyokat tenni. A történet váza meglehetősen hű maradt az eredeti műhöz, de ez korántsem jelenti, hogy ugyanazt az élményt nyújtja. A változtatások mindenestre jók voltak. Én, aki olvastam a könyvet (és menet közben egyre több felismerés ért, hogy ez bizony mind így volt leírva) egyáltalán nem találtam zavarónak a betoldásokat, vagy hiányokat. Így is kiadta a kerek történetet, bár "szűz" szemmel lehet, enyhén összevisszaságnak tűnhet. Sok kapcsolat és ok-okozati összefüggés lehet, hogy a homályba veszett.

A főszereplő trió javult valamelyest színészileg, de még mindig a színészi gárda leggyengébb pontja. Ahogy eddig is, a mellékszereplők simán lejátsszák őket a vászonról – egyszerűen ellopják a showt előlük. Watson kisasszony és Radcliffe még mindig nem tudnak 2-3 arckifejezésnél többet produkálni, és számomra még mindig Rupert Grint a legtehetségesebb közöttük.

A legnagyobb pozitívum a filmben – a látvány. A számítógépes grafikákba mindent beleadtak és ez meg is látszik az eredményen. Néhol szájtátva bámuljuk, mert tényleg csodálatos. Még ha keressük, akkor sem találjuk a valóság és a CGI határát. Lassan már hozzászokhattunk, hogy a mai technikával már nem lehet elválasztani a vásznon a valóságot a képzelet szülte tájaktól, de mégis mindig megdöbbenek, ha egy ennyire a tökéleteshez közelítő munkát látok.

A Félvér Herceg nem jó film, de nem is rossz. Olyan semmilyen. Képtelen vagyok eltekinteni a könyvtől, így csak adaptációként tudok rá tekinteni. Így megállja a helyét, de láttunk már sokkal jobbakat is, még a Potter-filmek között is.

Harry Potter and the Half-Blood Prince
színes angol-amerikai fantasy, 154 perc, 2009
r: David Yates

"Tetoválj ki, a bőröm alá mélyen szúrd a tűt,
Bélyegezz meg, egy izzó késsel, hogy vérezzek,
Az agyamba ültess elektródákat,
A szívem ritmusát verje a gép!"
(Tankcsapda) 

Hetek óta semmi nem fogott meg annyira, hogy írjak róla. Talán én vagyok túlságosan válogatós, de lehet, hogy a nyári hőség nyomta rám az unalom tikkasztó bélyegét. Ismét olyan helyzet áll fenn, amikor a barátok ötleteire hallgattam. Régóta rágták a fülem: "Nézd meg a Miami Ink.-et neked tuti bejön". És már megint igazuk lett.

Előljáróban néhány gondolat két témáról. A valóság show és a tetoválás. Első hallásra, kb. annyira távol áll a két dolog egymástól mint Makó Jeruzsálemtől. De, mint egy jó Guy Ritchie filmben, ahol idővel mindenkinek köze lesz mindenkihez, ez a két dolog is összefonódik.

Nagy merészség összehasonlítani a magyar és amerikai televíziózást. Nem is nagyon erőltetem. Itthon és az USA-ban is népszerű ez a fajta tv műsor. Mi is szükségeltetik egy jó valóság show-hoz? Vegyünk egy olyan témát vagy szituációt, ami felkelti az emberek érdeklődését. Adjunk hozzá olyan embereket, akiket zabál a kamera. Ha ez a két összetevő megvan, akkor indulhat az adás. Alapjában véve, az emberek mindenre és mindenkire kiváncsiak, ahogy a római közmondás is tartja: "Mi kell a népnek? Kenyér és cirkusz".

Hiába a világ ugrásszerű fejlődése és a modernizáció, a tetoválás még mindíg a meg nem értett művészeti ágak közé tartozik. Bár sokat javult napjainkra a helyzet, de a nagy többség szkeptikusan tekint erre a kultúrára. A tetovált ember a rosszat, a társadalom peremén élő negatív figurát jelenti sokak szemében. Talán a Miami Ink. arra is hivatott hogy ezeket a tévképzeteket kicsit helyre tegye a fejekben.

Jöjjenek hát az "arcok", akik már 2005 óta bizonyítják a világnak a Discovery Channel segítségével, ahogyan a kritikus, úgy a tetováló is ember. Ami James a Boss, aki simán lehetne Vin Diesel kisöccse, egy sokat megélt és látott rendkívül tehetséges tetováló művész. Chris Nunez, a "latin lover", a lányok kedvence, igazi csupaszív fickó, és nem mellesleg a szalon társtulajdonosa. Chris Garver, az öreg róka, aki lassan már 20 éve űzi a szakmát, a csendes őrült, igazi nagy művész. Darren Brass, aki külsőre latinó, pedig lengyel elődökkel büszkélkedhet. Graffitis múltja egyenes út volt a tetoválás világába. Végül de nem utolsósorban Yojiro "Yoji" Harada, a zöldfülű tanonc, aki ekkor indul el a karrier felé vezető úton. Ők azok az emberek, akik végig kalauzolják a nézőt, ebben a különlegesen varázslatos világban.

Öt különböző karakter. Más az ars poeticájuk, más a zenei világuk. Egy dologban viszont azonosak. Ők öten arra tették fel az életüket, hogy az emberek álmait a bőrük alá varázsolják. Ha túl nagy szavakat használok, azt azért teszem, mert az elfogultság beszél belőlem. Nagy tisztelettel vagyok a tetoválás kultúrája iránt.

Az első évad a 2005-2006-os év történéseit öleli fel. A nehéz kezdeti időket kísérhetjük figyelemmel, egészen a siker kapujáig. A kliensek történetei hol vidámak, hol szívszorítóak. A társadalom minden rétegéből érkeznek vendégek a szalonba, a többgyerekes apukától, a pszichiáteren keresztül, a modellig. Többek között ez teszi emberibbé, televíziózás szempontjából emészthetővé az egész sorozatot. Nem üres fejű celebeket nézünk, akik abból élnek hogy nincs agyuk. Itt akár magára is ismerhet az ember. Történetek szemszögéből két szálon futnak az események. A kliensek története mellett folyamatosan nyomon követhetjük a srácok életét, egy gyermek születéstől az autóvásárlásig. Hab a tortán, hogy a srácok mellé néha beugrik besegíteni Kat Von D. Az ő szerepeltetése igazán jót tesz a szemnek, mivel Kat az az igazi dögös csaj és nem kisebb művész, mint a többiek.

Már a második epizód megnézése után tudtam hogy erről írnom kell. Olyan szinten megfogtak a történetek, hogy bizony nem szégyellem bevallani, néha én is elérzékenyültem. Szívesen leültetnék néhány olyan embert, akik a szkeptikusok táborát gyarapítják a tetoválással kapcsolatban, hogy nézzék meg ez nem csak az "anyám", az "erő", vagy a "Szeretlek Erzsi"-ről szól. Sokkal több van mögötte.

Folyt. köv.