'80-as évek végi sci-fi sorozat? A rutinos sci-fi nézőnek rögtön beugrik a megfelelő Star Trek spin-off, de azért akadt más is akkor tájt. Ilyen a most tárgyalt sorozat is, ami 1989-ben indult útjára, és 5 évadon keresztül próbálta meghódítani a nézők szívét.

Valójában nem egy "kommersz" sci-fi sorozatról beszélhetünk itt. Csak a történet alapját adó mozzanat merít a tudományos-fantasztikus világból. Sam Beckett egy zseni. Ezt nem lehet megkérdőjelezni, de az összes tudományterület közül mégis a kvantum fizikában jeleskedik leginkább. Rájön az időutazás nyitjára és türelmetlensége folytán önmagán próbálja ki először. Ugyan sikerül visszautaznia az időben, de valaki más testében találja magát és teljes amnéziában szenved. Egyetlen kapcsolata a saját korával Al, aki csak hologramként jelenik meg, így fizikailag nem tud segítséget nyújtani. Ahhoz, hogy Sam tovább folytathassa az utazását az időn és téren keresztül mindig segítenie kell a körülötte lévőkön és helyretenni azt, ami elsőre nem ment.

A rövid történeti összefoglalóból is látszik, hogy tényleg csak az alapötlethez "kellett" a sci-fihez nyúlni. Többi összetevő inkább drámás-vicces, de mindig érdekes. És ez a lényeg. Mindig egy új kor, új város, új emberek. Csak Sam és Al szerepel minden részben, a gárda többi tagja általában cserélődik, néha felismerhetünk korábbról látott arcokat, de mindig új szerepben.

Samnek mindig új helyzetekkel kell megküzdenie. Sőt olykor olyan váratlan szituációban találja magát, hogy egy fekete férfi, vagy éppenséggel egy nő bőrébe bújva kell helytállnia és megoldania az adott problémát. Ezek a problémák mindig valaki életének az egyengetésében merülnek ki. Persze ehhez sokszor hozzátartozik, hogy életet kell menteni, vagy hősnek lenni, esetleg olyat tenni, amiről csak az eszünk tudja, hogy helyes, de a szívünk mást mond. (Huh, ez most furcsán hangzott…)

Sam szerepében Scott Bakulat köszönthetjük, aki sok sorozatból lehet ismerős (többek között a legutolsó Star Trek sorozatból is). A játékával elégedettek lehetünk, még így a második évad közepén is tud újat mutatni, még mindig hiteles és élvezhető, amit nyújt. Társa, Al Dean Stockwell alakításában kel életre. Kicsit szoknyapecér és legtöbbször ekörül forog az agya, de beszólásain sokat tudunk nevetni. Bakulahoz hasonlóan rá sem lehet panasz, bár sokkal kevesebb időt tölt a képernyőn, mint főszereplőtársa.

Végére már csak az marad, hogy megdicsérjem az egyes epizódok történeteit. Bár felfedezhetünk néhány sémát, de ez nem ront semmit az összhatáson. Eddig (második évad közepe) nem változtattak a jól beválton. Teljes mértékben epizodikus, a háttérben csak Sam egyre jobban fejlődő memóriája áll, ezen kívül nincs is semmilyen nagyobb történeti szál. Minden epizód kerek, lezárt egész. 45 perc alatt minden kérdésünkre választ kapunk, minden szálat elvarrnak és a néző pedig tökéletes megelégedettséggel áll fel a székéből. Nagyszerű szórakozás minden rész.

Bár eddig csupa jót mondtam csak a sorozatról, közel sem tökéletes darab cikkünk tárgya. Ez inkább a megoldásokban és felhasznált eszközökben jelenik meg, de vitathatatlan, hogy egy nagyon jó és legfőképpen szórakoztató sorozatot láthatunk, ha belenézünk. Ezt hétvégenként meg is tehetjük, mert az egyik nagy országos adó minden vasárnap délelőtt műsorára tűzi. Bátran tudom ajánlani, és az sem baj, ha nem az elején kapcsolódunk be, mert tényleg teljesen epizodikus és nincsenek a háttérben nagyobb szálak.

Mindenkinek megvan a maga mániája. A filmek mellett a zene az örök szerelem. Személy szerint, én a hip-hop műfaját kedvelem. Harmincon túl az ember már nyugodtan mondhatja hogy, ilyen vagy olyan zenén vagy filmen nőtt fel. A hip-hop zenéhez mint bármilyen stílushoz hozzátartozik a maga sajátságos mozgás kultúrája, a tánc. Az egyik legismertebb break dance film, a Break 1 és a Break 2 után a Beat Street.

A dátum 1984. Magyarországon dúl az "átkos rendszer", a nyugatról beszivárgó bármiféle divat vagy zenei irányzat a honatyák szerint bűnös dolog. A kis dmi ekkor tapossa nyolcadik évét, még fogalma sincsen merre van arccal, hogy mi a rapzene, mi a break. Néhány vállalkozó szellemű hip-hop lázadó azonban már a Vörösmarty téren, vagy a Lehel téri aluljáróban már tolják a figurákat. Ebben az időszakban nálunk ez a helyzet. Ezzel ellentétben a nagy "jueszéj"-ben már javában kialakulófélben van, egyre nagyobb népszerűségnek örvend a rapzene és a vele szoros kapcsolatban álló break tánc. Történetünk ebbe a világba kalauzol.

A Beat Street néhány Bronxban élő srác történetét meséli el. Hétköznapi arcok, hétköznapi problémákkal. Ramon (John Chardiet) a graffiti művész, a vonatok mestere. Profi módon bánik a kannával. Az egyik legjobb barátja Kenny "Double K" Kirkland, hip-hop dj, aki csak a nagy kiugrásra vár. Velük bandázik még Chollie (Leon Grant) a született üzletember és producer, mindent el tud intézni és kidumálja a tehénből a borjút is. Már jelen van az új generáció is, Lee (Robert Taylor), Kenny öccse személyében. A fiatal fiú ekkor már tagja a leghíresebb break táncos crew-nak a New York City Breakers-nek. Szóval a srácok élnek-virulnak, buli buli hátán esténként az éjszakában vonatokat pingálva. Ekkor belép a képbe a jókislány a jó környékről, Tracy(Rae Dawn Chong), és hamarosan romantikus kapcsolat szövődik közte, és Kenny között. Ha ez a szituáció valakinek ismerős lenne, nem téved. A Step Up és a Save the Last Dance című filmek hasonló alaphelyzetre épülnek. Amikor már minden szép és jó, megy a szekér, akkor beüt a dráma. Egy ismeretlen firkász (Spit) folyamatosan elrondítja Ramo munkáit. Egy esti fújás alkalmával, amikor is Ramo és Kenny egy új vonatra fújják fel a mára már klasszikus "Hip-hop don't Stop" feliratot, Spit is akcióba lép, a metro sínek között verekszik Ramoval, és mindkettőjüket áramütés éri, Ramo meghal. Ekkor jelenik meg az a dolog, ami a zenei stílusok közül legfőképpen a rapzenét szerető emberekre jellemző - az összefogás. A belvárosban lévő Roxy Club szilveszteri műsorát egy kisebb megemlékezéssé változtatják. Minden játszik, gospel kórus, táncosok és breakesek, happy end és boldogság.

Maga a történet őszintén szólva nem nagy durranás. De itt nem is a történeten, hanem a látványon van a hangsúly. Mindenhol tánc! Az utcán, a metron, a klubban, mindenhol. Megkockáztatom, hogy az egyik legnagyobb break párbaj, a Beat Streetben látható. Már csak azért is, mert ritka alkalom, hogy a két legnagyobb név, a Rock Steady Crew és a New York City Breakers táncosai vívják egymás ellen. Mellettük még feltűnnek a filmben olyan fekete zenei nagyságok, mint Africa Bambaataa és a Soul Sonic Force, Grand Master Melle Mel & The Furious Five, The Treacheus Three (Kool Mo Dee, Special K., L.A. Sunshine) és Kool Herc.

A Beat Street '84-ben 16 millió dollárt hozott a konyhára, ami két embernek is köszönhető. Harry Belafonte az ismert énekes, mint zeneszerző és társproducer vette ki a részét a produkcióból, és Arthur Bakernek, akit szinte "jóistenként" tisztelnek break körökben.

Zárásként jöjjön egy idézet Ramo egyik graffitijéről:

"Ha a művészet bűn, Isten bocsássa meg nekem"

Mielőtt felkel a Nap (Before Sunrise) és Mielőtt lemegy a Nap (Before Sunset)

Két idegen találkozik a vonaton, eltöltenek egy fantasztikus estét Bécsben. Másnap reggel el kell válniuk; megegyeznek, hogy fél év múlva találkoznak ugyanott, ugyanakkor, de semmi elérhetőséget nem hagynak a másiknak. Eltelik 9 év, és Párizsban találkoznak újra. Nincs sok idejük, mert a férfinak mennie kell. Mindössze másfél órájuk van a repülő indulásáig.

Ez lenne a két film története. A szereplők közben csak beszélgetnek. Tényleg csak ennyi lenne: sétálnak, és közben beszélgetnek. Mégis elbűvöl a film. Ha nem akarod akkor is érdekel miről beszélnek. Érdekel a két idegen múltja, mi történt velük a közben eltelt időben. Persze erről nem sok szó esik, és idővel be kell látnunk, hogy ez nem is lényeg. Ez a két idegen megragadja a pillanatot és a legtöbbet hozza ki belőle. Ahogy ők is mondják: ez a nap az övék.

Ez a két film, így egyben nézve, a legjobb romantikus filmek egyike. Nincsenek benne felesleges giccsek, nincs meg benne az a klisés váz, ami a legtöbb hasonló filmet jellemzi. Kilóg a sorból minden szempontból, persze csak is a jó értelemben. Két ember beszélgetése majdnem valós időben, összesen pár óra együtt töltött idő és ez elég, hogy egy életre nyomot hagyjon bennük. Akárhonnan is nézem, ez egy megható történet – két ember egymásra találása és kényszerű elválása.

Két abszolút főszereplő van, a többi színészt még mellékszereplőnek sem mondanám, inkább csak statisztának. Ethan Hawke és Julie Delpy játéka egy percre sem válik unalmassá. Minden mozdulatuk, mondatuk a helyén van. Náluk jobban már csak a rendező, Richard Linklater vizsgázott, aki kétszer is képes volt a csodára. Egyik részt sem lehet kiemelni, hogy miért lenne jobb, vagy rosszabb, mint a másik. Csupán szubjektíven lehet különbséget tenni – és így átgondolva talán a második rész egy hajszállal jobb, mint elődje. Ennek ellenére mindkettő ugyanazt a fantasztikus élmény nyújtja, hasonló érzéseket kavar fel, csak éppen máshonnan közelítenek a végkifejlethez.

Ennél a filmnél is látszik, hogy nem kell hatalmas látvány, meg csinnadratta, csak egy jó ötlet kell, és ezt rendesen kell megcsinálni. Pont úgy, mint itt. A rendezés nagyon jó, a színészek pont azt nyújtják, amit elvárunk – hihető és átélhető alakítást.

Arról még nem is szóltam, hogy nem csak zagyvaságokat beszélnek. Persze minden mondatuk a saját életükre van vetítve, de még így is hordoznak általános igazságokat. Bármely dialógust is nézzük, találunk benne valamit, amin mi is gondolkozhatunk picit. Rávetíthetjük életünkre. És itt nem holmi magas filozófiai beszélgetésre kell gondolni, csupán olyanra, ami bármikor és bárkik között lejátszódhat. A frappáns dialógusok nélkül nem sokat érne a film, sőt percek alatt fulladna unalomba. Viszont itt az elsőtől az utolsó percig érdekes és feszes a beszélgetés. Gondolom, majd újranézve valami újat fog adni, új jelentésszinteket fedezek fel, és ahogy én is öregszem más értelmet nyernek a mondatok.

Felesleges lenne többet írni. Mindkét film fantasztikus. Könnyedén megérdemli a maximális pontszámot. Csak azt tudom mondani a végére, hogy nézzétek, vagy nézzétek újra, ha már láttátok.

Luc Besson már sok mindent adott nekünk, néha jobbat, néha rosszabbat. 2004-ben előállt a B13-mal, ami ugyan nem volt eredeti ötlet, de meglehetősen jót szórakoztunk Leito és Damien őrült rohanásán. Most, 2009-ben újra átélhetjük az élményt, csak most még pörgősebb, még őrültebb és látványosabb.

A DISS feje, Walter Gassman egy kisebb haszon reményében a földdel szeretné egyenlővé tenni a 13-as kerületet és helyére valami újat és számára jövedelmezőt építeni. Tervének sikere érdekében nem átall hazudni, embereket megvezetni és persze gyilkolni sem. Leitora és Damienre marad a feladat, hogy megakadályozzák, hogy több mint egymillió ember otthona váljon porrá másodpercek alatt.

A történet itt sem túl csavaros, viszont nagyon is élvezhető az adott környezetben. Lineárisan tör a végkifejlet felé, de ezt nem bánjuk, mert itt tényleg nem ez a lényeg. Ez egy akciófilm, méghozzá a régebbi vágású fajtából. Hőseink meglehetősen képzett harcosok, de emellett a parkour sem áll távol tőlük. Ezeket a képességeiket be is vetik, hogy kényeztessék a látóidegeinket.

A film tömve van akciójelenetekkel, ezek jól koreografáltak és látványosak - az alább tárgyalt G.I. Joe-val ellentétben. A kamerát sem kapkodják össze-vissza, mint az oly divatos manapság. Teljes szépségében csodálhatjuk meg az egyes mozdulatokat. Azt, ahogy Leito tetőkön menekül, vagy azt, ahogy Damien elbánik néhány rosszfiúval vagy éppen rendőrrel. Mindezt a rendezőnek, Patrick Alessandrinnak köszönhetjük. Egy nézőbarát filmet tesz le az asztalra, és nem a mai trendeket üldözi.

Ez a film a látványról és harcról szól, ezért nem is térnék ki külön a színészi alakításokra, sőt semmi másra sem. A Taken óta nem szórakoztam ilyen jól akciófilmen, a nyári blockbusterek elbújhatnak. Ilyen filmeket szeretnék még kérni! A B13-ban nem tökölnek: jól koreografált akció, jól felvéve. Ennél többet nem is kívánhat egy akciófilm-rajongó. Én azt mondom nézzétek!

Banlieue 13 - Ultimatum
színes francia akciófilm, 95 perc, 2009
r: Patrick Alessandrin

Vannak rosszak és vannak jók. Először a rosszak seggbe rúgják a jókat, aztán a jók rúgják seggbe a rosszakat. Ezzel el is érkezünk a történet végéhez. Ja, még azt kifelejtettem, hogy a hős megkapja a jó csajt.

A történet faék egyszerűségű, de ez még nem lenne baj, ha a szereplők szájába adott mondatok végig sziporkáznának. Persze ennek nyomát sem látjuk. Sőt sokszor már nem is tudunk mit kezdeni a helyzettel, mert a szövegek már nem bénák, hanem egyenesen szánalmasak. Egy nyári látványmoziban még talán ezt is elnéznénk, ha a film minden más részét rendesen megcsinálták volna. Viszont itt sajnos a többi összetevővel is problémák vannak.

A látvány, de főleg a hatalmas zúzda ígérete miatt ülünk be a filmre. Valamit kapunk is, de az messze nem az, amiért fizetni szerettünk volna. A mennyiséggel nincs gond, viszont a minőséggel annál inkább. A film kábé úgy néz ki, hogy 1 perc rizsa és vonaglás van az egyes akciójelenetek között. Ezzel ki is tudnánk egyezni könnyedén, csak ne lennének annyira elfuseráltak azok az akciójelenetek. A párizsi üldözés talán az egyetlen, amire rá tudok bólintani: ezt bizony így kell. A többi csak szenvedés, a CGI felesleges vászonra dobálása.

Ha már szóba hoztam a számítógépes grafikát… Mostanság igazán nem lehetett panaszunk erre, mert volt nekünk egy TF2 meg egy HP6, de most bizony melléfogtak. Egyszerűen béna lett. Látni, hogy gagyi a cucc. Látni, hogy inkább lemodellezték számítógéppel, amikor egy kocsit vesznek felülről, mintsem tényleg felvegyék helikopterről. Az ilyen apróságok szemet szúrnak most, mert a film nem köt le rendesen.

Meg persze a kamerakezelés. Rángatják jobbra-balra, nem látunk semmit. Egy-egy felvillanó arc, de közben a harc koreográfiáját elrejtik előlünk. Kit izgat Channing Tatum faarca egy heves tűzpárbaj közepette? Inkább lennék kíváncsi arra, hogy mi zajlik a csatamezőn ahelyett, hogy a hős töprengését "csodáljam". Ezek a hibák csak halmozódnak és a végére rossz szájízt hagynak maguk után.

A színészeket még eddig békén hagytam, de ez nem maradhat így örökre. Nem tudom mekkora részben a forgató- és szövegkönyv hibája, hogy ilyen pocsék színészi játékot produkálnak itt nekünk. Csak remélni merem, hogy nagy részben és láthatjuk ezeket az arcokat még valami rendes szerepben meggyőző alakítást nyújtani. A legnagyobb csalódás persze Dennis Quaid, akit már láttunk brillírozni, de itt egyszerűen ripacs volt. Gyenge, szánalmas - nem is tudom hova lehet ezt már fokozni. A színészek bénázása – a forgatókönyv után – a második leggyengébb pontja a filmnek.

Az egyetlen pozitívum az iszonyúan dögös gonosz csajszi. A kis vörös nyomába sem ér, pedig próbálkozik ugye… Mondjuk a kellékek között voltak ötletes darabok. Például ilyen a csaj szemüvege, ami érintésre besötétül, vagy átlátszóvá válik. Egy ilyen nekem sem ártana. Ezzel a két kis aprósággal viszont kifúj a dicsérhető dolgok sora.

Akadna még itt miről írni, mert a fizika, mint olyan a nem túl távoli jövőben megszűnik létezni. Emellett persze megjelennek a szuperemberek, akik egy robbanástól nem hallnak meg, de még attól sem, hogy felvágják őket, mint a húst szoktuk a pörköltbe. A járművek úgy törnek, mint a tojás, de csak akkor ha nem ül bennük főszereplő, mert akkor még a fényezés sem sérül (még akkor sem ha egy buszt kapnak oldalba).

A G.I. Joe meglehetősen gyenge film. Kár érte moziba rohanni. A látvány nem kárpótol szinte semmiért, viszont a hülyeségeken a fejünket fogjuk. Lehet most az egyszer intő jelnek kellett volna venni, hogy a mozi terem kihasználtsága majdnem egyenlő volt a nullával.

G.I. Joe: The Rise of Cobra
színes, amerikai akciófilm, 107 perc, 2009
r: Stephen Sommers