Mi vitt rá arra, hogy megnézzem ezt a filmet? Őszintén, nem tudom. Ha a neten kicsit szétnézünk, nem sok jó véleményt találunk. Igaz, hogy tegnap még ahhoz is fáradt voltam, hogy egy fél (történeti) csavart fel tudjak dolgozni emberi időn belül. Így már érthetőbb, hogy miért néztem olyan filmet, amit már azelőtt elkönyvelhettem megnézetnek, hogy elindult volna.

A romantikus vígjátékok minden kliséjét felvonultatja a film és a szokásos menetrendet követi: meglátja, utálja/nem foglalkozik vele, beleszeret, csalódik, megbocsájt, és a végén happy end. Ebben a műfajban már nem nagyon tudnak (vagy inkább akarnak) újat mutatni, így be kell érnünk azzal, ami van. Azért mindig akad egy-egy gyöngyszem, de ez nem az a film.

Jane esküvőn eddig csak koszorúslányként vett részt, és még egyszer sem került közel ahhoz, hogy ara lehessen. Emellett reménytelenül szerelmes a főnökébe, akinek ez egyáltalán nem szúr szemet. Feltűnik Tess, Jane húga s rögtön ráhajt George-ra, aki történetesen Jane főnöke. A szerelmi háromszögben egyedül csak Jane szenved, de ő nagyon. A lovag fehér lovon persze megérkezik, csak Jane-t elhomályosítja a vak szerelem.

Mint látszik a történet teljesen sablonos, de akad néhány jelenet, ami egészen kellemesre sikeredett. Például mikor az isten háta mögött ragadnak és az estét asztalon táncolással és énekléssel ütik el. Sajnos ettől az egy-két villanásnyi jelenettől eltekintve elég unalmasan telnek a percek, de ami még ennél is fájdalmasabb, hogy a poénok sem repkednek mindenfele. Mosolygásra is alig telik. Pedig romantikus vígjátéknak kéne lennie.

Jane szerepében Katherine Heigl, akit a Grace klinikából ismerhetünk. Nos, sorozatszínésznek elmegy, és itt is elbotladozik, de ennél komolyabb szerepre már ne vállalkozzon. Malin Akerman Tesst „varázsolja” a vászonra. Játéka még elfogadható, de ezzel a szőke hajjal iszonyatosan ronda. A Watchmenben sem mondhattuk rá, hogy minden férfi álma lenne, de itt… A barna hajával az a kevés bája is eltűnt, ami volt. A szőke herceg fehér lovon itt barna volt és James Marsdennek hívták.

Egy-egy szám nagyon kellemes volt, de összességében mégis felejthető a film zenéje. Ez nagy kár, pedig sokat javíthatott volna az élményen egy ütős soundtrack.

Inkább gyengécske, mint közepes. Egyszer meg lehetett nézni, de többször nem hinném, hogy előveszem. Sajnos a romkom műfaja eléggé haldoklik az ötlettelenségben. Minden évben várjuk a megváltót, de csak nem akar eljönni…

Múltkor szélesvásznú látványos akcióra támadt kedvem, így húsvét hétfő estéjén megcéloztunk egy multiplex mozit, hogy kielégíthessük a látvány utáni vágyunkat. Jó csajokat, motorok dübörgését és észveszejtő versenyeket szerettem volna látni és hallani a vásznon. Több-kevesebb sikerrel, de Fast & Furious teljesítette az elvártakat.

A mostani már a negyedik rész, de ez szinte nem is érződik. Egy-két elejtett utalás, és a szereplők korábbi kapcsolatai utalnak csak az előző részekre. Ezek ismerete nélkül is tökéletesen élvezhető a film. Ezen rész apropója, hogy az eredeti szereplőgárda tért vissza. Újra itt van Vin Diesel és Paul Walker. Részemről a második és harmadik rész kimaradt, így nem tudom mennyire hozott javulást a visszatértük.

A történet mindenképpen egyszerű és csak pont annyi, hogy az akciónak legyen alapja. Dom és Brian ugyanazt az alvilági figurát akarja levadászni (persze mindenki a maga módján). Az indíték és a módszer természetesen más, mert hőseink a törvény két oldalán állnak.

Máris rátérnék a legfontosabb részre: az akcióra. Minőségileg kevés kifogásunk lehet, viszont mennyiségileg már annál több. Sok volt az átvezető elmélkedős, meg drámázós rész. Én jobban élveztem volna, ha még jobban redukálják a történetet és csupán átvezetőként szerepelt volna a féktelen száguldás közepette. És sajnos a meglévő száguldásokra sem mondhatjuk teljes meggyőződéssel, hogy hűha. Bár még így is bőven szórakoztatók és látványosak.

Zeneileg kicsit erőltetett ez a hip-hop, amit végig nyomnak. Egy-két jelenetnél nagyon hiányzott, hogy úgy igazán belenyúljanak a gitárba. Igazából csak „trendik” akartak lenni, mert elvileg ez a zenei stílus illeszkedik az utcai versenyekhez (?).

Majdnem kimaradt a „jócsaj faktor”. Ezen a téren is lehetne hova fejlődni, de majd a következő részben… Bár itt is megjelenik egy-egy formás fenék vagy kebel, de a főbb női szereplőkről egyáltalán nem tartoznak az ultimate eyecandy kategóriába.

Látvány-akciómozinak simán belefér. Az elvárásainkat nem szabad nagyon magasra tenni és akkor nem fog csalódást okozni. A kasszáknál meglepően jó szereplése mindenképpen érdekes, de érthető is. Hiánypótló film, s ráadásul áprilisban már bőven kiéhezettek az emberek valami akcióra.

...avagy a kis vörös szórja a pénzt és osztja az észt

Személy szerint kedvelem a vígjátékokat. A JÓ vígjátékokat. Mert ideig-óráig kicsit elfeledteti a hétköznapok gondjait, ami érzésem szerint mindenkire ráfér.

Ahogyan a kisfiúk katonákkal játszanak és képregényeket olvasnak, úgy a kislányok babáznak elcsenik anyu ruháit, smink-készletét és álmodoznak. Aztán ahogyan a társadalmi körülmények és normák változtatják az életüket eldől kiből mi lesz. Nagyon nagyon "száj húzogatva" szántam rá magamat erre a filmre, még a bemutató sem keltette fel a figyelmemet, de minden és mindenki megérdemel egy esélyt.

A film hőse (vagy inkább hősnője) Rebecca Bloomwood (Isla Fisher) 25 éves fiatal lány, újságíróként dolgozik már közel tíz éve egy unalmas lapnál, s számára a "big dream" az Alette nevű divatlaphoz való bejutás lenne. Egy albérletben él legjobb barátnőjével Sue-val (Krysten Ritter) és bizony sok adósság van a nyakukon. Rebecca hibájából. Mivel a kis hölgy vásárlás-mániás. Minden ami szem-szájnak, lábnak, kéznek, nyaknak ingere. Mikor az Arlette-hez való bejutás meghiúsul, szembe kell néznie boltkóros főhősünknek azzal a ténnyel hogy bizony végig kell járni a szamárlétrát a sikerhez vezető útig. Ígyhát korunk "költője", jövőnk záloga beveti minden trükkjét és csábját és sikerül elhelyezkednie egy pénzügyi dolgokkal foglalkozó lapnál ahol megindul az igehirdetés a pénzről, költségről, hitelkártyákról az ő sajátos stílusában. Egyre nagyobb a siker, népszerűbb a rovat, amire felfigyel Rebecca főnöke Luke (Hugh Dancy) is. És idővel nem csak a cikkek kezdik el érdekelni a fiatal, sármos főnököt.

Jó lenne, ha jó lenne. De nem. Sajnos ez nagy melléfogás volt. Pedig minden megvan hozzá amiből egy szórakoztató vígjátékot lehet kreálni. A szereplők fiatalok és szépek ez kipipálva, mókás helyzetek, félreérthető szituációk szintén pipa, romantikus szál, szimpatikuss mellékszereplők, már csak egy kutya és egy gyerek hiányzik a teljes sikerhez ahogy a régi recepthez hozzátartozik. Persze a végén, és ezzel nem árulok el újdonságot megkapja mindenki a maga megérdemelt happy endjét. Sajnos az a bizonyos szükséges plusz, ami vígjátékká teszi a vígjátékot hiányzik az egész filmből. Nevetés helyett maximum csak mosolyra húzódik a száj.

Kellemes perceket talán a Rebecca szüleit játszó Joan Cusack (Jane Bloomwood), és John Goodman (Graham Bloomwood) szereznek. Az a néhány jelenet, amiben feltűnnek a filmben, igazi reménysugár fantasztikusan játszanak. A divat-guru szerepében tetszelgő erőltetett francia akcentusával Kristin Scott Thomas (Alette Naylor) sajnos már csak árnyéka önmagának. Technikai megoldások terén nagyon ötletes dolog volt a kirakatbabák életre keltése. Zárásként annyit lehetne megjegyezni hogy egy olyan rendezőtől mint Paul J. Hogan (Álljon meg a nászmenet), és egy olyan producertől mint Jerry Bruckheimer (C.S.I. - Helyszínelők, C.S.I. Miami - Miami helyszínelők) egy sokkal színvonalasabb és szórakoztatóbb vígjátékot várna a néző. 10/2

Kétes érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Nem vártam, de mindenképpen meg akartam nézni, a net szerte lesújtó vélemények ellenére is. Az elvárásaimat alacsonyabbra lőttem be, mint amire kellett volna, így már-már meglepett néhol a film.

Frank Miller azt tette, amihez (szerinte) a legjobban ért. Megpróbálta reprodukálni a Sin City hangulatát és varázsát, mindezt csupán egy hasonlóan bűnös városba átültetve. Hasonlóságok egész hadát sorolhatnánk fel, de elég csak a képi világot (legfőképp a domináns színeket) tekintenünk, vagy a film noir stílust.

Danny Colt Spiritként született újjá. Életét (vagy inkább halálát?) az imádott Central City-nek szenteli. Maszkos igazságosztóvá lép elő, akinek egyetlen vágya, hogy megtisztítsa a várost a bűntől és mocsoktól. Legfőbb ellensége Octopus, a kissé őrült és megalomán tudós. A bonyodalom forrása, hogy Octopus világuralomra kíván törni és ezt persze Spirit nem hagyhatja.

A történet és ezzel együtt a forgatókönyv is elég karcsú. Egy sűrűbb film noir ezt kábé fél óra alatt lezavarná. A nyomozós részeket feleslegesen nyújtották ilyen elképesztően hosszúra. Kevés történés + hosszadalmas mesélés = vánszorgás. És bizony ebből itt néhol nagyon nagy adagokat kapunk. Leül az amúgy sem pörgős film, és a végén úgy állunk fel a másfél órás játékidő után, hogy szinte alig láttunk valamit.

A főszereplő, Gabriel Macht erőtlen és játékában teljesen közömbös a szerep iránt. A narratívaként megjelenő monológok pedig egyenesen rémesek. Nem szöveg miatt, mert abban van potenciál, csupán Gabriel Macht teszi tönkre azzal, hogy teljesen steril hangon olvassa fel a sorokat. Nincs átélés, nincs élvezet.

A rengeteg karakter-poszteren nem győztük csodálni a film női szereplőit. Botor módon hihetnénk, hogy ezzel majd a film közben is így leszünk. Egyik ámulatból a másikba esünk majd… Sajnos a valóságban ez nem így történt. Csupán fel-feltűnnek az igazán eyecandy-nek számító színésznők.  Ott van nekünk Scarlett Johansson, akinek ez a feltűnően kurvás öltözet egyáltalán nem tesz jót. Eva Mendes, de hát őt részemről el is felejthetjük. Végül pedig Paz Vega. Nos, benne nem lehet csalódni. :)) Most sem fogunk. Lélegzetelállító, mint mindig.

Na, persze még ott van rengeteg másik nő is, akit ki lehetne emelni, de összességében miért is van erre szükség? Mert ugye a történet nem igényelné. A válsz egyszerű: Spiritnek, hogy úgy mondjam, kell választék. Ennyi.

A legnagyobb problémám a filmmel, hogy nem tud dönteni: komolyan vegye magát vagy sem. Mikor „komolytalan”, akkor jó, sőt nagyon jó. Mintha önnön paródiája lenne, de közben egy kevés finom cinizmussal és megvetéssel tekint magára és a világra. Ilyen jelenet például a legelején Octopus és Spirit harca, sőt az összes harcuk ilyen. Vagy Octopus meglehetősen nagy, izomagyú emberei, akik egytől egyig sík hülyék. De talán a legjobb példa maga Octopus. Gonosz lenne? Szerintem nem. Kicsit őrült, igen; megalomán, az is, de képtelen vagyok elhinni róla, hogy velejéig romlott lenne. Mellesleg Samuel L. Jackson jó alakítást nyújt, mint a Spirit főellensége, még akkor is, ha nem gonosz.

A képregény nem olvastam, így nem tudom, az eredeti mű mennyire fogalmaz meg társadalomkritikát, vagy mennyire cinikus világunkkal szemben, de ha filmből indulok ki, akkor azt kell mondanom, hogy nagyon is. Ott van az a jelenet, mikor Spirit egy náci szentélyszerű helyen van, és megjelenik Octopus, mint náci tiszt. Ez az egész teljesen abszurd és feje tetejére állított. Elég, ha azt nézzük, hogy a „feketék az amerikaiak zsidói”. Ez az a finom cinizmus, amit sokat dob a filmen. Sajnos nagyon keveset kapunk belőle.

Mindenesetre a film közepes. A látvány szép, az akciók jól kivitelezettek, ezekre nem lehet panasz. A gyengeségekért néhol a rendezés, de legtöbbször a történet felelős. Részemről megérte a ráfordított időt és talán azt is mondhatom, hogy elnyerte a tetszésem a súlyos bajai ellenére is.

"Tündérmesék márpedig vannak" 

Kezdésként használhatnék olyan hétköznapi frázisokat hogy "rohanó világunkban" vagy a "világválság közepén" bla, bla bla, de nem fogok. Egyszerűen csak megelégedettségemnek adnék hangot, hogy még mostanság is készülnek remek filmek, remek mesék. Mese címszó alatt nem a modern média rajzfilmcsatornái által a srácok fejébe töltött mutánsokkal és high-tech szörnyekkel telepakolt zagyvalékot értem hanem, az igazi "régi iskola" hagyományaira épülő történeteket. Kivétel nélkül mindenki volt gyermek. A felnőtté válás, a személyiség alakulásának mérföldkövei a mesék. A teljesség igénye nélkül, Andersen, a Grimm fivérek, és J. R. R. Tolkien írásai nélkül szegényebb lenne az emberiség kultúrája. A tintaszív ötvözi az ódon mesevilág varázsát a modern kor értékrendjével.

Az események középpontjában egy "hétköznapi" ember, Mortimer Folchart (Brandon "Múmiaölő" Fraser) áll. Egyszerű könyvkötő, de rendelkezik egy különös képességgel. Ha hangosan olvas bármilyen könyvből, akkor a könyv szereplője átkerül a valós életbe, a gond csak az, hogy egyúttal egy másik valós személy a könyv rabságába kerül. Ez történt hosszú évekkel ezelőtt egy napon, mikor is Mortimer lányának Maggie-nek (Eliza Bennett) olvasott egy mesét, aminek Tintaszív volt a címe. Az "áldozat", aki a könyv lapjai közé került nem más volt, mint Resa (Sienna Guillory) Maggie édesanyja. Mortimer elindul, és lányával kutatásba kezd az eltűnt feleség, édesanya után. Felbukkan Dustfinger (Paul Bettany) akinek szintén érdeke a könyv kézre kerítése mivel célja, hogy visszakerüljön a mesébe. Az ellenlábasok sorában élen jár Capricorn (Andy Serkis) a gonosz bandita, akinek nem fűlik a foga visszatérni a könyvbe sőt, gonosz terve, hogy mesterét, az "Árnyék"-ot is a földi világba hozza Mortimer segítségével.

Az amerikai, angol, német, közös produkcióban készült mozi felvonultatja teljes tárházát mindannak ami egy klasszikus meséhez szükséges. Nincs tele speciális effektusokkal, minden a helyén van, mindenből egy kicsi. Visszatérhetünk egy kis időre gyermekkori önmagunkhoz, és ifjúi hévvel izgulhatunk a szereplőkért. Az események magukkal ragadnak, tökéletes kikapcsolódás a család minden tagjának. A "Családi mozi délután a Disney-vel" érzését hozza vissza.

Mortimer Folchart szerepére a legjobb választás volt Brendan Fraser. Mr. Fraser tipikusan a "srác a szomszédból" karakterű színész. A választás nem volt véletlen mivel, Cornelia Funke német írónő, a tintaszív eredeti szerzője kifejezetten Fraser-re írta Folchart szerepét. Kellemes színfolt a Maggie nagynénjét alakító Helen "The Queen" Mirren alakítása.

Mindent összevetve az Ian Softley rendezte Tintaszív nagyon egyben van, aki szeretne nosztalgiázni, egy kicsit elmenekülni a világ elől, vagy csak egyszerűen kikapcsolódni, ne legyen rest, lépjen be a fantázia világába. 10/10