Örömmel köszöntöm új szerzőtársam, Eclipset. Az ő jelenléte azt jelenti, hogy megtört a jég és még van remény, hogy a bloggal kapcsolatos elképzeléseim valóra válljanak. Ez nem lenne más, mint egy népes szerkesztőgárda, amihez idővel sok-sok olvasó is csatlakozik. A lényeg: üdv a csapatban Eclipse.

Emellett természetesen, akinek kedve van és szeretne csatlakozni, annak megvan rá a lehetősége. Csupán annyit kell tennie, hogy egy emailt küld nekem, amit a nevemre kattintva rögtön meg is tehet.

Guy Ritchie mesterműve, amiről nehéz nem ódákat zengeni. Én sem próbálom csorbítani az érdemeit. Ez bizony "a" film is lehet akár, embere válogatja. A nem létező listámon szintén előkelő helyet foglalna el, ha egyszer összeállítanám.

A történet egyszerű, de mégis bonyolult. Négy barát a gyors meggazdagodás reményében nagy összeget tesz fel kártyán. A dolgok sosem alakulnak a tervek szerint: a játszma után a mérlegük egy nagy összegű tartozás a helyi nagyfőnöknek. Egy hetük van megoldani a kényes helyzetet. Tovább nem mélyednék bele, mert az már az élvezeti értéket csökkentené. Bár szerintem nem sok ember van (filmkedvelő körökben biztos), aki nem látta a filmet.

A sok színész közül Jason Stathamet emelném ki, akinek ez volt az első komoly filmszerepe. Ez az a karakter, ami neki való. Nagyon jó alakításokat nyújt itt is és természetesen a hasonló filmekben is. Az eredeti hangja tökéletesen illik hozzá, valahogy mindenkinek a képzettársításában hasonló tónusú lenne az ideális karakter. Sajnos most nem élvezhettem, mert szinkronos változat került a kezeim közé. A szinkronról mindjárt bővebben. A színészi gárda tökéletesen megoldja, amit rábíztak. Minden alakítás egy élmény. Érdekesség, hogy a szigorú apa szerepében Sting tűnik fel, ha csak pár perc erejéig is.

A képi világ legalább annyira jellemző, mint a magával ragadó hangulat. Itt lehet a legtöbbet áradozni, hogy mennyire is adja vissza London sötét negyedeinek a hangulatát, ráadásul egy már-már mesébe illő történettel. Nem is fecsérelném feleslegesen a szavakat. A hangulat tökéletes. A képi világ pedig nagyon is egyedi. Bár a Banki meló valami hasonlót próbál teremteni több-kevesebb sikerrel.

A szinkron, ha már megemlítettem az előbb. Ez az egyetlen gyenge pontja a filmnek. Volt szerencsém, már eredeti nyelven is megnézni, és még az avatott és gyakorlott füleknek is okozhat nehézségeket a nyelvezet. A fordítással nincs is bajom, mert teljesen élvezhető, viszont a hangválasztással már több. Szinte az összes karakter a neki megfelelőt kapta, de ott van Statham, akinek egyszerűen gyökér hangot választottak. Köze nincs az eredetihez és még a környezetbe sem illik bele. Illúzióromboló hatású.

Nem is húzom tovább az ítéletet. Az idő vasfoga egyáltalán nem fogja, ami azért is nagy szó, mert a vígjátékokban nehéz időtálló poénokat alkotni. Persze a film még csak 10 éves, de ennyi idő is bőven elég, hogy valami feledésbe merüljön. Ez alatt a tíz év alatt az "abszolút alap" kategóriába emelkedett a film. Számszerűen 9/10.

A bullying téma nem cseng ismeretlenül senkinek sem. Minden gimis filmben van belőle egy kevés. Ez nem lenne más, mint a diákcsíny. Általában ártalmatlan, de igencsak megalázó az elszenvedő alany számára. Csak erre a témára koncentráló filmből sincs hiány. Némelyik komolyabb, de most csak a viccesebbik végéről próbálták megfogni a dolgot.

Három nyomi srác első számú célponttá válik már az első napon. Próbálják megoldani a problémát, és végül radikális lépésre szánják el magukat. Egy testőrt bérelnek fel, persze csak a legolcsóbbat tudják megfizetni.

A testőr szerepében Owen Wilson tűnik fel. Komolyabb szerepben nem nagyon látni mostanság. Az alakítása elég hullámszerű. Nekem az Ünneprontók ünnepében elég kellemeset alakít. Ezzel szemben itt nem parádézik. Megoldja a feladatot, de ennyi. A három srácnak kábé az a feladata, hogy idegesítő és abszolút töketlen legyen, és persze majd a végén szerezzenek be egyet. Ezt a feladatot a nyomi (David Dorfman) oldja meg a legjobban. Már az első pillanattól látszik, hogy kerülendő a srác. Szóval vagy tényleg nyomi vagy nagyon tehetséges. Ezt nem lehet eldönteni.

A különböző szivatásokat elég jól oldották meg. Nem csak jól bevált kliséket alkalmazták, hanem (számomra) eddig ismeretlen módszereket is. Ezek persze az igénytelen poénok közé tartoznak, de némelyiken azért lehet nevetni. Voltak viszont nagyon erőltetettek is, mikor látszik, hogy itt nevetni kéne, de nem megy, mert ez már nem vicces, hanem szánalmas. Az élvezhetőbb poénok Owen Wilson karakteréhez fűződnek. Van köztük pár értékelendő. A karakter amúgy nem rossz. És ahogy beszivárog az iskolába, az sok helyzetkomikumot teremt.

A történetben megvan a kötelező érzelmi mélypont, majd pedig a "katartikus" megoldás. Így a történet teljesen kiszámíthatóvá válik. Ezzel az a baj, hogy így elveszítenek egy potenciális élvezeti faktort. Ezt pótolni kéne, de nem sikerül teljesen. A poénok sokszor gyengélkednek.

Bár a tini vígjátékok szinte minden gyerekbetegségében egyszerre szenved, de mégis nyújt egyfajta kéjes szórakozást. Mint filmet nem sok ponttal lehet jutalmazni, de azért értékelendő, hogy szórakoztat. Ennek fényében 6/10. 5-ről csak az élvezhetősége húzta fel.

Egy film, amit klisék és lopások halmazaként le lehet írni. A tudományos-fantasztikus oldalról szinte minden ötletet lopott, pl. X-men. Ezt nyakon öntötték egy gimis környezettel és annak minden kellékével. Zsákba macskát nem árulnak, mert szinte minden tudható előre, hála a klisék hatalmas tömegének. Még a párbeszédek is megjósolhatók, mert minden úgy megy, ahogy szokott.

A történet nem túl sok. Adott egy gimnázium, ahol a valamilyen képességgel rendelkező tanulók tanulhatnak. A mindenki által imádott és tisztelt szuperhős házaspár gyereke is itt kezd. Persze nem minden olyan, mint lennie kéne. Többet már nem írhatok, mert akkor a végkimenetelt is elárulnám.

Először a szereplőgárdát vizsgálnám meg közelebbről. Ahogy lenni szokott, itt is a tininek kikiáltott színészek már a 20-as éveikben járnak. Ez nem is szokott nagyobb gond lenni, mert általában a végzős osztályról szólnak az ilyenfajta filmek. Egy 18-19 éves fiatalok már nincsenek messze a 20-tól, így ezt a kis korkülönbséget elnézzük. De itt 14-15 évesekről van szó, és akárhonnan is próbálom nézni, egy huszonéves és egy tizenéves nem hasonlítható össze. Értem, hogy a kiskorúak foglalkoztatása nehézkes, de ezért vannak az ügyvédek. De ha ezeken mind túltesszük magunkat, akkor még mindig csodálhatnánk a huszonéves szép lánykákat, de itt csak tudjuk, hogy vannak, mert legtöbbször csak villannak a képernyőn. Ha a játékukat is értékelni kéne, akkor azt tudnám mondani, hogy hát így ott vannak. Viszont van nekünk egy Kurt Russelünk, az apa szerepében. Neki ez a szerep már a lecsúszás biztos jele.

A főgonosz egyáltalán nem gonosz. Még én is gonoszabb vagyok, pedig én csak néha teszek tréfás, ám kicsit sértő megjegyzéseket embertársaimra. A "nagy" terve, amivel majd a világot romlásba dönti valahol a nagyon szánalmas és az elmondhatatlanul szánalmas között leledzik, de közelebb a másodikhoz. A színésznőcske, aki alakítja bár aranyos, de ennél többet nem tud felmutatni. Átlátszó, de ezzel nincs egyedül, mert az egész film olyan.

Ha esetleg valami más szemszögből próbálnánk meg értelmezni és kerülőutakat keresnénk, akkor a paródia irányába lehet kitekinteni. Nem is műfaji, mint inkább társadalomkritika, de annak igen gyenge, erőltetett és bűzlik az izzadságtól. Többek között a nők egyenlősége (he or she játék sokszor előkerül), a középiskolákra jellemző klikkesedés (valóságalapja nem tudom van-e, de minden hasonló témájú filmben feltűnik) kerül terítékre.

Összességében a film gáz. Így van, nincs mit ezen szépíteni. Gyenge történet, gagyi poénok, még gagyibb színészi játék és persze a felejthetetlen főgonosz. 3/10, és csak nagyon bátrak, esetleg a műfaj fanatikus rajongói kockáztassák a megtekintést.

Mostanság szoktam magamnak időt hagyni, hogy megemésszem a filmet, megértsem a mondanivalóját. Ezért általában nem rögtön a film megnézése után írok róla, hanem várok egy-két napot. Itt ezt most nem tehetem meg, mert a kritika megírása nem várhat. Egyszerűen kikívánkozik. Olyan, mint mikor a kisgyerek rángatja az anyja karját, hogy elérjen valamit. Hasonlóan ez a véleményezés is ki akar törni. Nem lehet bent tartani.

August Rush egy minden percében megmosolyogtató és szerethető mese. És a kulcsszó itt a mese. Aki valami másnak próbálná felfogni, netalán a realitást keresné benne, az nagyot fog csalódni és megfosztja magát valami értékestől.

Evan Taylor egy árvaházban nevelkedik és arra vár, hogy a szülei megtalálják. Hisz abban, hogy hallják őt és ő hallja őket. Evannek különleges kapcsolata van a zenével. Egyik éjszaka elindul, hogy megkeresse a szüleit, mert tudja, hogy ők mindig is akarták őt. Mikor New Yorkba kerül, a zenei tehetségét mások is felfedezik és megpróbálják kiaknázni.

Már a történetből is látszik, hogy minden realitásérzékünket félre kell tennünk, mikor a filmet elindítjuk. Lehet bárki akármekkora zseni, ösztönösen nem tud profi módon hangszeren játszani. Ha az effajta aggályainkat ki tudjuk rekeszteni már csak élveznünk kell a varázst.

Miután Evannek a zene többet jelent, mint egy átlagembernek, ezért a filmben is vezető szerephez jut a zene. A szülők egymásra találását és Evan fogantatását elmesélő jelenetek zseniálisak lettek. Egymással párhuzamosan futó jelenetekben mutatják ezt be. A két szülő teljesen más zenei világban él, de a készítők mégis csodálatosan hangolták össze a klasszikus és a popkultúrális zenét. Egyszerre szólnak és tökéletesen kiegészítik egymást. Most is a soundtrack szól és így önmagában is megállja a helyét.

A zene, a történet és a magával ragadó hangulat mellett a színészek is megállják a helyüket. A kisrác szerepében Freddie Highmore találjuk, akire nem lehet panaszunk. A kiszabott feladatot tökéletesen megoldja. Az anyuka és apuka (Keri Russell, Jonathan Rhys Meyers) szintén hozza, amit kell. És akkor a végére maradt Robin Williams, aki nagy-nagy csalódás volt. Általában pozitív karaktereket játszik, de ez most azon kivételek egyike, ahol negatívat. Kíváncsi voltam már milyen lehet "gonoszként", de hogy ripacs lesz, arra nem is gondoltam. Pedig az volt.

Említettem a magával ragadó hangulatot. Ez általában a jól eltalált mesékre jellemző, így itt is megtalálható. A film egyszer sem ül le, ha mégis akkor a zene túllendít ezen is. Az egész műből valahogy árad valamiféle kedvesség, szeretet. Megérintett, pedig nem vagyok érzelgős. Mégis letaglózott és szíven ütött.

Járatom az agyam, hogy mennyi is legyen számban kifejezve ez a kis kaland. Azt hiszem, úgy járok el mint a tanárok: félévkor rosszabbat kap a diák, de majd évvégén elnézőbb lesz. Ennek szellemében a 9 helyett csak 8/10, de kikerül az oldalsó "ajánlom" szekcióba, hogy minél több emberhez eljuthasson ez a csoda.