Néhány Miyazaki film már szerepelt a blogon. Minden egyes alkalommal el kell mondanom, hogy a mester zsenialitása határtalan. A vándorló palota esetében sincs ez másképp. A film minden rétegében csodálatos.

Az azonos című regényen alapuló film Miyazaki talán egyik legösszetettebb és legnehezebben értelmezhető filmje. A könyv előzetes ismerete nélkül nagyon nehéz megmagyarázni bizonyos dolgokat. Ez hozzájárul a film szépségéhez. Mikor először láttam annyira lenyűgözött, hogy időm sem maradt elmélázni az apró részleteken. A fő mondanivaló ezek nélkül is kristálytiszta, de néhány apró részlet feltárása után nagyságrendekkel jobb képet kapunk a film lelkivilágáról.

Sophie története és küzdelme saját magával egy páratlan világba enged betekintést. Egy varázslattal és csodával telibe. Miyazaki pacifista világnézete átitatja a filmet. A regényből a szereplők kulcsmozzanatait hozza csak át, mindenhol máshol egészen más irányba megy. Furcsa módon a könyvtől különböző történet kulcsa mégiscsak a regényben keresendő. Talán a rendező itt picit túl messzire ment azzal, hogy mennyire finoman hinti el a nyomokat, amik a szereplők motivációinak és céljainak teljes megértéséhez vezetnek.

A vándorló palotának a megtekintését és aztán újbóli megtekintését mindenkinek javaslom. Egy tanulságos mese a szeretetről, önismeretről és elfogadásról. Mondhatnánk, hogy szokásos Miyazaki. 9/10.

Az elmúlt pár hétben belekezdtem egy olyan kísérletbe, hogy ugyan kevésbe kidolgozott irományokat írnék, de így legalább több film kerülhetne terítékre. Ennek örömére indítottam egy új próbálkozást, de elbizonytalanodtam benne, hogy tényleg szükséges-e szétdarabolni a blogot. Talán itt is elférnének ezek a bejegyzések. Még nem döntöttem el, hogy beleolvasztom-e a filmdzsungelbe az új kísérletet. Egyelőre megmarad külön.

A blog kinézete is változni fog a közeljövőben. Az oldalsáv visszatérését jósolják a meteorológusok. Mellesleg a 2013-as Oscar átadó is a nyakunkon van és még egy film sem került fel a blogra. Az elmúlt évekhez hasonlóan megpróbálunk majd mazsolázni a felhozatalból és ezekről írni is. Lehet, hogy néhány film csak a díjátadó után kerül majd ki.

A sokadik Step Up filmben már nincsenek meglepetések. A formulát kikristályosították már pár résszel ezelőtt, és nem valószínű, hogy változtatnának a bevált recepten. Mondhatnánk, hogy unalmas, és nem járnánk túl messze az igazságtól. Viszont a látvány minden új résszel nagyságrendeket ugrik és pont ez az, ami leültet a film elé minden alkalommal.

Lényegében már ott tartunk, hogy a 90 perces játékidő nagyszerű videoklipek sorozatából áll össze, miközben az átvezető jelenetektől a hányinger kerülget. A táncosokat még jó indulattal is nehéz színésznek nevezni a filmben és az sem számít már hányadik epizódban szerepelnek. Most éppen teljesen lecserélték a gárdát, lényegében a háttértáncosok próbálták meg eladni, hogy nem csak táncolni tudnak. Ez nem igazán sikerült.

A táncok (amiből szerencsére 10 percenként akad legalább egy) jók annyira, hogy vállaljuk az átvezető jelenetek jelentette szenvedést. A történet még mindig egy gyenge West Side Story utánzat, de legalább már nyomokban utal rá, hogy más környezetben is el tudják képzelni Hollywoodban a táncos filmeket. Itt már nem kapunk a bandák rivalizálásából. Jobb is. Viszont a helyi ügy valamiért az egész ország területére kiterjed és mindenki egy nyomornegyedet szeretne megmenteni, amiről eddig csak az ott lakók hallottak.

A Step Up Revolution egy harmat gyenge film, de a táncok elég ötletesek és látványosak annyira, hogy a film minden hibája ellenére is ajánlani tudjam. 3/10.

Sacha Gervasi nagy fába vágta a fejszéjét, amikor negyedik filmjének témájául a filmtörténet egyik legismertebb alakjának életét választotta (főleg, mivel Alfred Hitchcock alig harminc éve halt meg, és a történeti távlat így igen kevés). A léc megugrása azonban – többé-kevésbé – sikerült, nem véletlen, hogy a 2013-as Oscar nagy esélyesének tartják a Hitchcock-ot.

A cselekmény Alfred Hitchcock életéből azt az időszakot ragadja ki, ami a legnagyobb fordulatot jelentette „a feszültség nagymesterének”. Életműve nagy dobására készül, meg akarja rendezni a valós sorozatgyilkosságon alapuló Psycho-t. A történet brutalitása és a megfordult kritikai hangnem miatt azonban támogatói fokozatosan elpártolnak mellőle, sőt a cenzúrával is szembekerül. Hitch mindent feláldoz, hogy a Psychot vászonra vigye, de ezt a megrögzött szenvedélyét a magánélete is megsínyli. Kérdés, hogy felesége, Alma meddig képes kitartani a rettegés géniusza mellett és hogy a film sikere, vagy bukása milyen hatással lesz megingó házasságukra.

A sztori rendkívül izgalmas és sokrétű. A „Hitchcock” elsősorban film a filmről. Érdekes betekintést nyújt egy olyan világba, amiről a moziba beülve ritkán gondolkodunk el: az alkotókéba. Filmkedvelők számára miniatűr kincsesbánya lett Gervasi alkotása a rengeteg korabeli művészeti utalással és játékkal. Hallhatunk a stúdiókról, a cenzúráról, belenézünk a forgatásba és az akörül zajló életbe. Azonban a cselekmény kiegyensúlyozottan koncentrál Alfred Hitchcockra, mint magánemberre is – a feleségével ápolt viszonyára, a magánéleti szál szépen kidolgozott lett (bár érdekes módon a lányát - Patricia Hitchcockot - teljesen kihagyták a filmből). Sajnos ez már nem mondható el a rejtélyes belső/lelki részre, melyben a zseniális rendező Eddel, a Psycho történetének valós sorozatgyilkosával beszélget – ezek az epizódok némiképp a levegőben lógnak, nem kifejezetten magyaráznak semmilyen motivációt és a film végével sem lesznek lezártak. Számomra feleslegesnek tűntek.

A színészi játék viszont tovább emeli a „Hitchcock” fényét – Anthony Hopkins végre teljesen kibújt a rá néha már skatulyaszerűen jellemző szerepből és olyan Hitchcockként lépett a színre, ami mögött nem érződött egy színész suta játéka. Mintha tényleg a rendezőt láttuk volna a vásznon. A házasságában elgyötörten vergődő, ám mégis erős feleséget, Alma-t játszó Helen Mirren alakítása is kiemelkedő és hiteles volt, Scarlett Johansson azonban közepesen teljesített. James D’Arcy pedig fokozta a filmet körüllengő kísérteties jelleget, mert megtévesztésig hasonlított az általa játszott Anthony Perkins-re.

Mindenképpen érdemes megnézni, filmkedvelőknek főként. Búcsúzóként még annyit: lesz benne egy csipetnyi (fekete)humor, anyakomplexusos művészek, halott Mrs. Bates, és egy zseniális zuhanyzójelenet-vezénylés.

Aki teheti, eredeti nyelven nézze meg (a nyelvi humor jelentős részét nem sikerült átültetni magyarra)!

8/10

Frank Oz színész-rendező 2007-es munkája a tipikus angol feketehumor (akasztófa)virága. Fordulatos cselekmény, váratlan bravúrokkal és jól megírt párbeszédekkel tűzdelt forgatókönyv és zömében sziporkázó színészi játék.

Egy átlagos és békésnek tűnő angol família temetésre készülődik, hogy elbúcsúztassa a nagyszerűnek ismert, megboldogult családfőt. Peternek, mint a legidősebb testvérnek a feladata, hogy a szertartás a legnagyobb rendben menjen le, ám sorozatos balszerencsék következtében ez egyre lehetetlenebbnek tűnik. Egy „kedves” rokont hasmenés kezd gyötörni, valaki rossz tablettát vesz be és furcsa mód mezítelenül a háztetőn köt ki, ráadásul egy rejtélyes figura is feltűnik a színen, aki az elhunyt sötét titkával érkezik. A családi szennyes kiteregetése súlyos veszélyfaktor – a beavatott rokonok mindent megtesznek, hogy a káoszt elkerüljék a temetésen. Ám az óhatatlanul felüti a fejét minden percben...

Az angol humor kedvelőinek szinte kötelező darab a Halálos temetés! A rengeteg kitekert szituáció és sokkszerű fordulat teszi a filmet minőségi vígjátékká, a cselekmény simán elviszi a hátán az egész alkotást. Ehhez még külön hozzátesz a humor folyamatos, de mértanilag kiszámított adagolása és messzemenő abszurditása. Furcsa mód Oz munkája épp azt igyekszik nevetségessé tenni, ami a legkevésbé vicces az emberi kultúrában: a Halált. A törekvés sikerül – a fekete humor mezeje végsőkig kihasznált.

A színészi játék nem maradéktalan, de szórakoztató. Alan Tudyck és Kris Marshall jelenetei kiemelendőek, gördülékenyen viszik tovább a szórakoztató eseményeket, kár, hogy pont a főszereplő Matthew MacFadyen alakítása sikerült olyan színtelenre és erőtlenre.

A vígjáték sikere persze magával hozta, hogy az amerikaiak hamar megvették a jogokat és újraforgatták a filmet a saját szájízük szerint, persze a zseniális és kipróbált fordulatokat megtartották maguknak. Sajnos a 2010-es „másolat” (azonos címen jött ki: Death at a Funeral) már nem lett olyan jó, talán pont az amerikai filmes kultúrában való szokatlan tálalás miatt. Azonban az eredeti megkérdőjelezhetetlenül és mindent elsöprően hódol a brittek humorérzéke előtt, úgy, hogy közben számunkra is fogyasztható!

8/10