John Huston 1985-ös alkotása az egyik nyitódarabja a posztmodern gengszterfilm történetének. Olyan nagy kaliberű művek követték, mint a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény, vagy a Halál keresztútján. Noha az itt említettek valóságos diadalmenetet járnak a műfaj kortársi közegében, A Prizzik becsületéről sajnos ez nem mondható el.  Bár számos elemében megalapozója a későbbi siker- és kultuszfilmeknek, ám próbálkozásai még bizonytalanok és gyakorta félresikerültek.

Történetünk középpontjában Charley Partana (Jack Nicholson) áll, aki végrehajtó tagja az alvilági Prizzi családnak. Mint egy igazszívű és hű gengszternek, neki is legfőbb feladata a maffia becsületének megőrzése bármi áron – azaz a Család mindenek előtt! Kisstílű élete azonban komoly fordulatot vesz, mikor megismerkedik egy elbűvölő és titokzatos asszonnyal, Irine-nal, akivel viszonya lesz. Azonban a szálak bonyolódnak, a Prizzi famíliát több irányból támadás éri, félő, hogy felborul a sérülékeny alvilági rend. Charley magánélete pedig különös módon összefonódik a Családban történtekkel. A hősnek döntenie kell: vagy a saját jövőjét választja, és ezzel elárulja hivatását, vagy megvédi a Prizzik becsületét, amire fiatalkorában felesküdött.

Érdekes történet megannyi kiaknázható lehetőséggel, amit a posztmodern tálalás különös módon fűszerezhetne – a lehengerlő eredmény mégsem születik meg. Huston filmje ügyetlenkedve halad az 1985-ben még járatlan úton.

Kezdjük talán a posztmodernre jellemző műfajkeveredéssel. Míg a Ponyvaregény bravúrosan ötvözi a box-gengszter-noirt, a top- és loser-gengszterfilmet, és a criminal couple-t, mindezt megtarkítja egy időfelbontásos narratívával és cselekménylazító, ironikus párbeszédekkel, vagy erőszak-szekvenciákkal – A Prizzik becsülete még nem ilyen felszabadult és profi. Ugyan a gengszter-műfajba belekever egy elég markáns romantikus szálat (melodráma), sőt a noir-vonzás is megvan (a film vége felé látványosan elsötétülnek a képek, ahogy a hős lába alól kicsúszik a talaj és a femme fatale is feltűnik a színen), az eredmény mégsem egyértelmű. Méghozzá azért, mert Huston nem ironizál olyan ügyesen a műfaji jegyek fölött, mint azt Tarantino teszi a teljes kifordítás eszközével.

Bár a humoros felelevenítés fellelhető A Prizzik becsületében is – hiszen nagyon markánsan akar megidézni egy korábbi gengszter-klasszikust, méghozzá a ’72-es Keresztapát. Erre példák: az esküvői nyitójelenet; a főhős (Michael és Charley) outsider státusza és végső döntésük, miszerint beépülnek a család hierarchiájába; Don Prizzi megfestése pedig karakteresen utal Marlon Brando jellegzetes játékára, sőt, a Keresztapa elnevezés Huston filmjének elején azonnal feltűnik. De a szellemes megidézés valahogy félresiklik és értelmét veszti – nem hozza be az elvárt hatást, csak gyenge próbálkozás marad, ami igen távol áll a posztmodern erőteljes gúnyától. Ennek oka ismét a bizonytalankodó stílusvezetés, ami sajnos az egész filmre rányomja a bélyegét.

Így a színészi teljesítményre is. Nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha azt kell mondanom Jack Nicholsonra, hogy rosszul alakít egy filmben, de A Prizzik becsületében a játék kifejezetten silányra sikerült – ugyanez igaz egyébként a többi színészre is (a Dont alakító William Hickey kifejezetten idegesítő). Ennek eredője persze lehet a ma már kiforrott kortársi színészkedés akkori hiánya (amit Travolta, Samuel L. Jackson, vagy Harvey Keitel már simán vesznek) és a rendező ügyetlenkedése is színészvezetés terén, ahogy a posztmodern stílusban is.

Bár valahol mégiscsak egy tendencia megindítása A Prizzik becsülete, de követői – Scarface, Ponyvaregény, Halál Keresztútján – az általa félénken érintett filmes elemeket már sokkal határozottabban és markánsabban alkalmazzák.

5/10

Talán még sosem volt olyan, hogy nem fértünk volna be egy vetítésre. Főleg nem olyan film esetében, amit már három hete játszanak. Igaz, hogy egyetlen moziban van csak feliratos kópia, de ez még igazán nem kéne, hogy bezavarjon. Szerencsére ez a kényelmetlenség nem tántorított el, így azért csak sikerült beiktatni Django véres bosszúját az esti programba.

Tarantino pedig szállította, amit vállalt. Django pont az, amit várunk tőle. A végén egy furcsa egyveleggé áll össze, ahol a jelenetek többsége bőven a zseniális kategóriába esik, de az egész film mégis inkább megragad a jó kategóriában. Talán Dr. Schultz stílszerű távozása a töréspont. A lendület megfogyott picit és a helyét mindenféle piros lötty vette át.

Django nagyszerűsége az apró részletekben rejlik. Az egyes jelenetek külön-külön is megállnák a helyüket. Ez benne az igazán szép. Persze az egészet szépen felfűzik valami nagyobb történeti szálra is, de itt nem ezen van a hangsúly. A paródia és humor mellett jól megfér a pattanásig feszült hangulat és a belsőségekkel kifestett szalon is. Django egy jól felrázott szénsavas üdítő.

Örvendetes dolog, hogy mostanában egyre gyakrabban lehet találkozni minőségi szinkronnal. Django is kapott egy ilyet. Teljesen korrekt mind fordítást, mind pedig a szinkron színészek teljesítményét nézve. Egyszer még mindenképpen be kell iktatnom egy eredeti nyelvű megtekintést is, mert úgy érzem Samuel L. Jackson ízes déli nyelvezetét csak így lehet majd teljesen értékelni, bár magyarul is megvolt a megfelelő hatása.

A Django elszabadul felettébb szórakoztató, miközben Tarantinotól megszokott elmés párbeszédekkel kényeztet. A zene és a színészek jutalomjátéka már csak hab a tortán. Moziba rohanós, ez nem kétség. 8/10.

Faék egyszerűségű, már-már butának mondható akciófilm, meglehetősen sok agyvelővel és belsőséggel kifestve. Baj ez egyáltalán? Nem hinném. Néha kell, az amikor csak hátra dőlünk és az értelem egyetlen szikrája nélkül bambuljuk a vásznon dübörgő fegyverek tüzét, miközben a rossz fiúk nagy számban távoznak a másvilágra. A feláldozhatóak is pont ezért volt jó.

A történet csak körítés, pusztán arra szolgál, hogy a jeleneteket összekösse, hogy ne érezzük magunkat egy FPS játékban, ahol tök mindegy miért is indulunk világmegmentésre, míg az ellen folyamatosan özönlik és a muníció is kifogyhatatlan. Nincs tökölés, nincs hezitálás. Az első perctől azt kapjuk, amit az előzetes megígért. Kíméletlen igazságosztást és Dredd kemény egysorosait.

A hangulat az első perctől beránt. Egy mocskos jövő, ahol az élet nem ér semmit. A bírák próbálnak úrrá lenni a káoszon. Az eszközeik alsóhangon is megkérdőjelezhetőek, de ez a film nem a társadalmi igazságtalanságok boncolgatása miatt jó. Erre még kísérletet sem tesz. Nem akar több lenni mint, ami. Nem akar műfajokon átívelő, mindenkinek szóló, általános érvényű valami lenni. Amellett, hogy ez becsülendő, még a javára is válik.

A kikristályosított akció mellett az egyetlen „megingás” a kezdő bíró belső vívódása. Épp csak annyi, hogy hoz egy új színt a vérvörös mellé. És pillanatra visszarántja a filmet a földre és a cél szentesíti az eszközt mentalitást megtiporja kicsit, mielőbb automatára kapcsoljuk a fegyvert és egyszerre kiengedjük a tár tartalmát.

Az i-re a pontot az teszi fel, hogy a Dreddnek sikerül a hős mítoszt teljesen mellőznie. Ebben a világban amúgy sincsenek hősök, de Hollywood ezt általában nehezen érti meg.

Chief Judge: So what happened in there?
Dredd: Drug bust.

A Dredd minden képkockájában tesztoszterontól csöpög. Az akciófilm rajongók valóra vált álma. Tökös, kompromisszummentes és 90 percig folyamatosan szórakoztat üresjárat nélkül. Ennél többet nem is kívánatunk a műfajtól. Simán 7/10.

A Gyűrűk ura egy jó kalandfilm volt, de már azt is végletekig elnyújtottnak éreztem. A három terjedelmesebb kötet három maratoni filmbe „sűrítve”. A hobbit esetében ennél sokkal rosszabb a helyzet. Egyetlen regény három nagyon hosszú filmben? Peter Jackson szeme előtt nagyon sok dollárjel lebeghetett, hogy így kínozza a nézőket.

A történet semmitmondó. Van egy cél, lehetőleg nagyon távoli (minden lehetséges értelemben), vannak hőseink, akik hétköznapi lakók Középföldéről. Nem hősök, többnyire nem harcedzett katonák. Egyszerű lények, akik némi segítséggel, de azért helytállnak a hosszú, veszélyes és persze fárasztó úton. És mennek és mennek és mennek. Ebben ki is merül a cselekmény. Az út veszélyiből adódóan persze néha az életükért is futniuk kell, de a három óra alatt ebből sokkal kevesebb jut, mint remélnénk.

Elvitathatatlan viszont, hogy a látvány és a zene csúcsra van járatva. A törp énekek magyarul ugyan picit furcsák, de simán beleférnek. A háttérben felcsendülő zenék viszont teljesen elvarázsolnak. Ez az a pont, ahol tényleg meg kell állnunk és pár másodpercig elmélázni. A filmzene jó annyira, hogy belekerüljön a zenegyűjteményünkbe.

A látvány a másik olyan része a filmnek ahol tátott szájjal ültem és pislogni is csak ritkán mertem, mert annyira gyönyörű, ami a vásznon a szemünk elé tárul. A számítógépes animáció és a valóság összemosása megint egy új szintre lépett. Tudom, hogy ez csak pénz kérdése, és hogy már évek óta rendelkezésre áll hasonló minőség, de akkor is. A goblin barlangban lévő menekülős jelenet szemet gyönyörködtető. És ha éppen nem a számítógépes animációban gyönyörködünk, akkor ott vannak a leírhatatlanul zöld Új-Zélandi tájak. Az operatőri munka ámulatba ejtő.

Viszont itt ki is pukkad a lufi. A hobbit három órában is nagyon hosszú lenne, de 3x3-ban már csak a nagy rajongóknak élmény. Részemről én boldog lennék, ha csak egy film készülne három helyett. Így viszont csak vánszorgás van. Minden tízszer megrágnak, aztán visszatérnek rá még egy picit később, hogy még egyszer belerúgjanak egy-egy részletbe. Minden körülményes, minden körbe kell táncolni, hogy aztán a lényegre majd csak a következő filmekben térjenek ki.

A Gyűrűk ura mondakör engem hidegen hagy, így számomra ez csak egy nagyon hosszú, lassan vánszorgó, de nagyon szépen megcsinált film, ami néha szórakoztató, de többnyire inkább csak hosszú. Ha izgalomba hoz Középfölde említése, akkor A hobbit tetszeni fog, máskülönben csak egy a sok közül.

5/10

A tovább mögött még néhány szó a HFR élményről és a szinkronról.

Egy díjnyertes reklámfilm. Nem véletlenül: szép mondanivaló, minden ízében profi megjelenítés. Lenyűgöző.