Martha Fiennes 1999-es rendezésű filmje a világirodalom egyik legismertebb - és mai napig talán a leggyönyörűbb – szerelmi történetét viszi vászonra. A Puskin-adaptáció meglepő tisztelettel fordul az eredeti „mítosz” felé, megtartva annak örökérvényű erényeit, viszont bámulatosan élve a filmművészet eszközeivel – mindent új köntösbe bújtat.

A történet mindenki számára ismert, a film ezen a téren aligha tud újdonságot hozni. Bár érdekes változtatás, hogy Tatyjana levelének elhangzása csak Anyegin válasza előtt történik meg (addig a konkrét tartalmat homály fedi), és hogy az elválással hirtelen lezáruló eredeti szöveget az adaptáció két végső jelenettel is kibővíti – Anyegin megkeseredett árnyként ül a jeges teraszon, majd belesétál a pétervári utca magányába. Továbbá kiemelendő, hogy a Martha Fiennes és a forgatókönyvírók (Peter Ettedgui, Michael Ignatieff) különös tiszteletet mutatva az elbeszélő költemény irányába – bizonyos szövegrészleteket egy az egyben beemelnek, vagy teljes strófákat jelenítenek meg képileg.

Mesések a jelmezek, a kelléktár, a díszletek, és a kiválasztott helyszínek – a képi világ minden részlete a vásznon megrajzolt, csodás hangulattal bíró kor lenyomatát őrzik. Bizonyos képkockák már a festői megkomponáltságba hajlanak: Anyegin megtörten áll a ködbe vesző stégen (Lenszkij meggyilkolása után), vagy magába roskadtan görnyed a folyó-vízióban. A filmben kiemelt szerepet kapnak a mesésen beiktatott mikro-megfigyelések: Tatyjana tintás ujjait lassítva keni hófehér hálóingjének lágy szövetébe, Anyegin saját eltorzult arcát vizsgálja az asztalon hagyott apró ezüstdobozka görbe tükrében.

Az 1999-es Anyegin másik nagy erénye a kimagasló színészi játék. Ralph Fiennes tökéletes választás volt Anyegin - az eredetiben is „felesleges és démoni ember” fő típusaként megfestett - szerepére. Ekkora a színész már eleve a kosztümös múltfilmek királyává vált (Üvöltő szelek, Az angol beteg, A Napfény íze), de alkatában is magában hordozza a főhős ördögi kétarcúságát (ezért is alkalmazta több rendező ilyen jellegű szerepeknél is: Schindler listája, Harry Potter saga). A feladattal tehát könnyedén megbirkózott, Anyegin a szemünk láttára elevenedik meg – szinte már lelép a vászonról. A női főszereplőt alakító Liv Tyler érzéki magányáról és naiv ártatlanságáról ugyanez a zsenialitás mondható el – szép és kiváló Tatyjana válik belőle.

Az filmes Anyegin tehát szemkápráztatóan hű lett az eredetihez – nem csoda, hogy az orosz lélekhez aligha szokott amerikai nemzet nagy fenntartásokkal fogadta és így sajnos az Új Világban nem is aratott nagy sikert. Kivételesen nem állíthatom, hogy ez az alkotást minősíti, sőt… Tisztelet és gyönyörűség – ez az, ami jellemezheti ezt a filmet! Kifejezetten azoknak tudom ajánlani, akiknek a szívéhez közel áll ez típusú kultúra – pláne, ha még Puskin szövegét is szerették!

9/10

Frank McCandless: 

David Ayer megunta a monoton írogatást, és immáron harmadik alkalommal ülteti magát a rendezői székbe. A szokásos témák (rendőrlét, bajtársiasság) és a helyszín (Los Angeles, South Central) változatlan, a köntös viszont vadonatúj.

Taylor (Jake Gyllenhaal) a fehér és Zavala (Michael Pena) a mexikói. Társak, bajtársak, barátok, testvérek és mind emellett hősök – utóbbit csak felfogni nem tudják. A két „ gettózsaru” Amerika híresen rossz környékén próbálná fenntartani a rendet. A szabályok viszont változtak, manapság nem elég gengszter módon megverekedni a néger bűnözővel, ugyanis a veszély új helyről, a burritós bódék árnyékából, egy szervezett és gátlástalan bűnszervezet képében támad.

Velük kell megküzdeni, és közben élni, szeretni, nevetni, és persze lekamerázni az egészet. A film legnagyobb húzása ez. Ügyesen - és nagyjából következetesen – használja a dokumentarista eszköztárat, közelebb hozva világát a nézőhöz. Egy kamera a jelvény fölött, egy az amerikai rendőrautókban, egy Taylor kezében és persze egy-egy a két bandánál. Az idegek pattanásig feszülnek (a filmképen kívül történő dolgokat rendre mi látjuk meg utoljára), nem volt még ilyen sebezhetőnek - és közben viccesnek - ábrázolt rendőr a vásznon.

A felejthetetlen és jól megírt, humoros dialógusokat, rendre ellensúlyozzák a pörgős és/vagy hátborzongató akció jelenetek, elérve a teljes ambivalenciát a nézők érzelmeiben. Ennek leglátványosabb példája - a pont szikár stílusa miatt emlékezetes - temetés jelenet, amit közvetlenül követ a filmet lezáró, kacagtató párbeszéd. Egyesek megkönnyebbülve nevetnek, másoknak csak fojtogatóbbá válik a szomorúságuk, én levegőt nem kapok.

A biztos kezű cselekményvezetés, az erős karakterek és az izgalmas kísérletezés, közösen teszik az Utolsó Műszakot az év eddigi legnagyobb filmélményének.

9,5/10

PanAma:

Fegyver dörren, sziréna harsan, vérszomjas dílerekkel teli autó fékez egy sikátorban – a kamera pedig forog. David Ayer, a Halálos iramban forgatókönyvírója ezúttal ismét rendezésre adta fejét a tollforgatás mellett: legújabb alkotása, Az utolsó műszak sajátos hangnemben megfogalmazott, pergő ritmusú rendőrfilm – a maga nemében jól sikerült.

Brian Taylor és Mike Zavala nyomozótársak, kötelességük nap, mint nap Los Angeles bűntől terhes utcáira szólítja őket. A két barát vidám mindennapjait azonban nem törik ketté a gyakorta súlyos veszéllyel járó riasztások. Mígnem egyik alkalommal valami olyan esetre nem bukkannak, ami mögött nagyszabású bűnszövetkezetek mozgatórugói állnak. Az események felgyorsulnak, és hamarosan kiderül, hogy érdekeket sértő működésük miatt egy elszánt hajsza indul a rendőrök ellen.

A cselekményt szokatlan módon teszik elénk az alkotók – Az utolsó műszak ugyanis dokumentarista stílusban készült. Brian amatőrként kamerázza mindennapjait, főképp a munkájához kapcsolódó eseményeket, Mike-kal való barátságának humoros pillanatait.

A mű egészére tehát meghatározóan a szubjektivitás jellemző – a rendőrök hétköznapjait bemutató, életszerű jeleneteket láthatunk, melyek az alvilághoz közelítő, tipizált Los Angeles-i közegből merítik alapanyagukat. Ezáltal a film nem mentes a társadalmi vonatkozástól sem – méghozzá faji kérdésben (a bevándorló bandák ellentétei). Bár a brutális összecsapás-jelenetek, vagy az emberi kegyetlenség nyomát őrző helyszínek vérfagyasztóan undorítóra sikerültek, a lényeg nem sikkadt el. Az utolsó műszak rendkívül hitelesen adja el magát.

Pont ebben rejlik legnagyobb ereje! Kikerülhetetlenül elhisszük azt, amit a vásznon látunk, a történet hétköznapisága belénk ivódik. Az azonosulás borítékolva van. Ezért olyan nehéz könnyű lélekkel, a film hatása nélkül kilépni a moziteremből.

8/10

Ben Affleck 2012-es akcióthrillerét az év egyik legizgalmasabb filmjeként harangozták be. Az alkotás ugyan nem sokkal marad el ettől a megállapítástól, mégsem üti meg. Amit viszont nyújt: sok érdekes témát és műfaji sajátosságot, pergő ritmust és filmes profizmust.

A cselekmény megtörtént eseményeket dolgoz fel – 1979-ben járunk: Irán a politikai szétszakítottság következtében forrong, lázadások törnek ki, a rémes utcai események polgárháborúval fenyegetnek. A forradalmi tömeg november 4-ikén megrohamozza az USA teheráni nagykövetségét, az ott dolgozók nagy részét túszul ejti. Hat szerencsés diplomatának viszont sikerül megszöknie és biztonságos környezetben elrejtőznie. Azonban az országból való kijutás lehetetlen: az államok ellen feltüzel irániak mániákusan vadásznak rájuk, így átmeneti rejtőzködésük is csak egy ideig állhat fenn – az idő egyre szorít. Eközben az „otthoni” CIA a lehetetlennek tűnő kimentésükön dolgozik, az ötletek sorra landolnak a kukában. Mígnem Tony Mendez (Ben Affleck) egy hihetetlen, már-már őrült ötlettel áll elő, hogy kimentse az Iránban rekedt hat amerikait. Ám, mint tudjuk, az őrültséget és a zsenialitást csak egy hajszálvékony határ választja el – hogy a terv melyik oldalra billen: nos, ezt nem spoilerezem el!

 Rendkívül izgalmas történetalap, ami többek között politikai vonatkozásban is fontos témát feszeget (egy alig 30 évvel ezelőtti eseménysort dolgoz fel). A megtörténtséget gyakorta az alkotók dokumentum-felvételek (híradórészletek, fotók, vagy résztvevői kommentárok) beemelésével hangsúlyozzák – egyébként a cselekményvezetés Hollywoodhoz mérten pergő ritmusú, egy percre sem hagyja unatkozni a moziban ülőt. Van itt kémfilm, akció, thriller – a műfajok így keverve is bámulatosan erősítik egymást, miközben a mondanivaló sem sikkad el! Ez kivételes eredmény!

Ben Affleck tehát nagyszerű rendezői munkát végzett – kár hogy az energia erre ment rá, mert így színészi alakítás csak középszerűre sikerült. Ez egyébként a többi szereplőre is igaz. Bár az alkotók ügyesen összeválogatták a valós alakokra végsőkig hasonlító színészeket, a játékuk mégsem annyira magával ragadó, mint azt várnánk. Ez alól csak a két filmes figura kivétel: a producer szerepében tetszelgő Alan Arkin és a maszkmester John Goodman.

Amúgy meg a filmet simán elviszi a hátán a komoly és izgalmas történet, a pergő cselekményvezetés – még ha a végső jelenetben a sokszorozott határidő-dramaturgia már túl elcsépeltté is vált, így nem hozta a tőle elvárt feszültséget (a kevesebb néha több!) -, a jól adagolt és megkomponált akciószekvenciák, a díszletek/helyszínek, a hollywoodi közeghez kapcsolódó finom humor.

Megéri megnézni, és mától már ti is láthatjátok a mozikban!

8/10

Az első pár percben megpróbálnak összezavarni minket. Megpróbálják elővezetni, hogy ez egy nagyon bonyolult film, ami végtelen sok szálon utal magára és minden képkockára nagyon oda kell figyelni. A végén el is éri a célját, mert nagyon hamar elveszünk és nem értjük, hogy mi történik a vásznon. Ez a fajta felütés nem biztos, hogy jót jelent. Átfutott az agyamon, hogy csak el akarják takarni a nyilvánvalót: egy semmitmondó történetet kell feldúsítani 3 óra hosszúra.

Wachowski testvérek a Mátrix óta nem nagyon hallattak magukról. A következő nagy dobásra készültek volna? Ha ez így van, akkor még várnunk kell picit a nagy visszatérésre. A Felhőatlasz nem megváltás a tudományos fantasztikus filmek rajongóinak. Egy közepesre sikerült film, ami sokkal többre tartja magát, mint ami valójában.

A történet időn és téren átnyúlva próbálja előadni, hogy az univerzumot mozgató erők között rejtélyesek is munkálkodnak. A hat történet haloványan kapcsolódik egymáshoz - csak mondanivalójukban, és nem cselekményükben. A film túlideologizált és ez bizony nem válik a javára. Az erősen konzum ízűre faragott filozofálás nem áll jól neki. Lenne itt potenciál, de folyton azt éreztem, hogy kicsúszik a rendezők keze közül.

A helyzet azért nem olyan siralmas, mint amilyennek elsőre tűnik. A játékidő 3 órája ugyan hosszú (és sajnos annak is tűnik), de bőven akadnak jó jelenetek, amik miatt érdemes bevállalni a marathoni mozizást.

Minden történetben ugyanazok a színészek játszanak. Érdekes megfigyelni, hogy a történeteken átívelve mennyire hasonló a karaktarük. A gonosz mindig gonosz, a jó mindig jó. Egyes történeteken belül jellemfejlődést nem annyira lehet megfigyelni, de ha egy-egy színész karaktereit összesítjük, akkor egészen új sikra kerül a dolog. Kiderül, hogy a film nem véletlenszerűen összevágott filmkockák sokasága (mint amire jogosan asszociálhatunk), hanem van átgondolt koncepció is.

A Felhőatlasz egyik fénypontja a látvány. A Neo Soul zseniálisan fest – meglátszik azért a Wachowski testvérek keze nyoma a filmen. A többi korra sem lehet panasz. Sőt amikor kicsit durvábbra fordul a helyzet, a kamera akkor sem fordul el szégyellősen. Végre egy film, ami fel meri vállalni, hogy ha elvágnak egy nyakat, akkor ott vér spriccel.

A film végére összeállt, hogy mégis mi ez a sok ködösítés és beigazolódott a kezdeti sejtésem. A film csak többnek akar látszani, mint ami valójában. A Felhőatlasz egyáltalán nem rossz film. Sőt! Nagyon is élvezhető, és ad némi mentális csámcsogni valót is. Néha pörög kicsit, néha még meg is lep a nyíltságával. Végül egy 6/10-re fut be.

Bemutató: 2012. november 22.

Jelentem túléltem. Az éjszaka rendszerező hatásának köszönhetően, frissen vetettem bele magamat a hétfő estébe. A zsibongó előtér még jobban felvillanyozott, bár meglepetést nem okozott, a sztárvendégekre mindig harap a közönség. Utolsó beszámolóm a Fűzöld és Pipacs blokkokról.

A korábban kezdődő Fűzöld minimális átszervezést igényelt, ugyanis a Taxisárga egyik filmjének rendezője épp kis országunkban kóborolt, így A hónap dolgozója került ebbe a szekcióba a Wendy Peterson nem fél semmitől helyett. Olivier Béguin (a potya mű alkotója) is elhelyezkedett közénk, kezdődhetett hát a vetítés.

Az Oscar-jelölt, norvég Tuba Atlantic került a sor elejére. A történet Oskarról a haldokló és magányos idős úrról szól, akihez utolsó napjaira, kiküldik a Jézus klub egyik tagját - egy angyali arcú szőke kislányt - hogy segítse őt át, az érzelmi stádiumok változásán. A szokásos skandináv humor mellett, az óriási empátia teszi a filmet végtelenül kedvessé. Végig a halál arcába nevet a rendező, de mikor a csuklyás eljön a főhősért, a giccs határán mozogva menti meg a súlytalanságtól alkotását.

A Más szemszögből apró (összesen 3 perces) animáció, ami ügyesen játszik a tér mélységéből adódó távolságokkal és méret változással, hossza ellenére emlékezetes mű. Boris Vial Boglárka című filmje, pedig kellően szórakoztató ahhoz, hogy elnézzük neki a közhelyes történetét, a túlsúlyos Marieról aki csúfolódó apja helyett, új apa után néz.

A legemlékezetesebb darab a szekcióból a Sohanapján. A korához képest meglepően intelligens, 11 éves Robert szexuális ébredezéséről mesél. A lenge öltözetű hölgy posztere előtt vizes vödörrel edző, a szomszéd fiatal párt kíváncsian kukkoló kisfiú, meghasonul saját világával, mikor rosszkor nyit be a szülői szobába. A gyereket játszó színész minden rezdülésében benne van a komikum, végig élvezetessé teszi a filmet.

Finom, színes Jameson koktéllal lehellek magamba életerőt, az emberek közben csak özönlenek, reménykedem hogy beférek majd a terembe. A megszokott második sorban elhelyezkedem (sikerült), bemutatkozik a világhírű holland fotós és filmes Erwin Olaf, lekapcsolják a villanyokat, és kezdetét veszi a vizuális orgia.

Külön-külön nem is igazán lehet ezekről a filmekről beszélni. A rendező szabályosan komponált és a formai tökéletességre törekvő művei letaglózzák és elgondolkodtatják a nézőt. Forma és tartalom, két fontos szó, ezek viaskodnak egymással mindegyik műben. Meghökkentő és formabontó filmjei közül a Revansot emelném ki. Ez a tisztán pornográf alkotás, sokkoló képekben mutatja be, egy férfi megerőszakolását, az elkövető három nő. A rendező a vetítés utáni beszélgetésben a pornófilmek női szerepének eltárgyiasulásával indokolta a címet és a téma választást. Vissza akarta lopni a felnőttfilmektől azt, ami a hatvanas években még a művészeté is volt, a meztelenséget. A saját terepén bosszulta meg a károkat, amit a pornófilmek okoztak.

3 nap, 6 blokk, és rengeteg emészteni való élmény. Idén ennyi elég is volt, most hagyom hadd ülepedjen le mindez. A fesztivál célja megint sikerült, a legjobb kisfilmeket hozták el nekünk 2012-ben is, és segítségükkel kicsit színesebb világot mutattak. Lilábban a magányt, se nem kéken a fantáziát, mandarinul a legjobbakat, mustár sárgán a valóságot, a fű zöld színével az emberi természetet, és végül pipacsosan izzva a művészetet.