Már itt van a nyakunkon a film, de még mielőtt a mozit rohamoznánk meg, álljunk meg egy percre és tekintsünk a képregényre, annak is az utolsó 4 fejezetére. Mint ígértem a korábbiakban, minden kötetről írok pár sort. Ezzel a 3. résszel érkeztünk el az utolsóhoz. Az eddigi írások itt találhatók.

Mikor letettem a képregényfüzetet a következő gondolatok futottak át az agyamon: lenyűgöző, rend a káoszban, de közben káosz a rendben. Valahol a háttérben ott settenkedett, a megfilmesíthetőség kétségbe vonása is, de én bizakodó vagyok.

Gyorsan letudnám azt a néhány dolgot, ami nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Elsőként Manhattan doki és Laurie beszélgetése a Marson. Itt Jon szemlélete kicsit mesterkélt és nem is maga az ötlet, hanem annak a „kivitelezése”. Nekem úgy tűnt, mintha az író nem tudna tökéletesen azonosulni Jon életszemléletével. Megpróbálja levetkőzni emberi mivoltát és egy külső, s egyben tökéletesen semleges álláspontból figyelni azt. Tárgyilagosan és mellőzve az ember által legtöbbre értékelt dolgot: az életet. Ez sajnos nem sikerül maradéktalanul és erőltetetté válik az érvelés.

Ehhez kapcsolódik a másik ilyen kis „hiba” is. A néhol már túlzásba vitt romantikus vonások (itt, mint irodalmi fogalom), azaz a váratlan, már-már csodával határos megoldások. Például Jon pálfordulása. Mikor egyik pillanatról a másikra visszakapja emberségét és az életet elismeri csodának, minden más fölött állónak.

Valamint még ott van a befejezés. Mikor a részletek összeállnak egyetlen nagy, és zseniális egésszé, mikor az események láncolata már visszafordíthatatlan, ott éreztem azt, hogy az író egyszer csak meghúzta a vonalat. Eddig és ne tovább, egy mesébe illő happily ever after befejezést kanyarintott a végére. Bár nem légből kapott marhaság ez, mert ott volt a pakliban, csak az esélyei elenyészőnek tűnhetnek.

Néhány gyengébb rész… Ezen elmélkedni felesleges és időnk sincs, mert a mű olyan súlyos kérdéseket vet fel, amiken nem lehet nem gondolkozni. A már említett marsi beszélgetés, ahol az életről vitáznak. És tényleg. A kérdés, hogy miért tekintünk az életre, mint valami felsőbbrendű dologra, sosem merül fel bennünk. Olyan alapvető dolog ez, hogy meg sem fordul a fejünkben, hogy az atomokat (és még az annál is kisebb részecskéket) magunk elé (vagy akár csak mellé) helyezzük. Jon részéről a felvetés jogos. Miért ér többet az emberi élet, mint más élet, vagy mint egy kietlen marsi pusztaság, ahol a homokszemek kavarognak?

A másik nagy kérdéskör, amibe hamar belebotlunk az utolsó 4 fejezet során az a magasabb jó eszméje, amit az angol „greater good” kifejezés jobban kifejez. Ha lecsupaszítjuk, akkor a cél szentesíti az eszközt dilemmához jutunk. Igazolhatóak-e tetteink, ha azok tényleg a jót és ezen keresztül egy jobb világot szolgálnak? Ez egy olyan téma, amin napokon keresztül lehetne vitázni és mégsem jutnánk előbbre. Kik vagyunk, hogy akár egyetlen ember élete s halála fölött döntsünk, még akkor is ha ezzel több ezer vagy millió másikat menthetnénk meg? Pro és kontra, de végül még sincs egyértelmű döntés.

A magasabb jó elvezet egy másik súlyos kérdéshez: az igazság napvilágot láthat-e. Jobb-e a boldog tudatlanság, mint a kínzó igazság? Itt Alan Moore egyértelmű: igen. Ezzel persze szembe lehet szállni, de végül be kell áldoznunk az igazságot a közjó oltárán. A tudatlanság boldogít és (paradox módón) minél kevesebbet tudunk, annál kevesebb a megválaszolatlan kérdés is.

Áttérve a technikaibb részletekre, láthatjuk, hogy a történések főleg ebben a 4 fejezetben kaptak helyet. Gondosan felépít egy alternatív valóságot és a végén, mintha kicsit megfeledkezne erről a szerző. Nem használja ki maradéktalanul a környezet adta lehetőségeket. Kicsit furcsa volt ez, főleg annak a tükrében, hogy mennyire részletesen vázolta fel az alternatív ’85-öt. A vége felé már nagyon izmos volt az izgalom faktor. Sejthető volt a végkifejlet egy része, de teljes valójában látni mégis megdöbbentő volt. Moore mesterien építette fel a 12 fejezetet, annak ellenére, hogy a történet csak a felére rúgott megközelítőleg.

A Watchmen örökérvényű. De mégis mi emel ilyen magasságokba egy művet? A kérdésre a válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk. Kérdéseket kell feltenni, méghozzá olyan kérdéseket, melyek időtől függetlenül mindig foglalkoztatják az emberiséget. Ezek megválaszolását, pedig az olvasóra kell hagyni. A Watchmen is így tesz. Bár ad néhány választ, de azok annyira abszurdnak hatnak, hogy kizárjuk az alternatívák közül, így maradnak csak a puszta kérdések és a töprengés.