A király beszéde (The King's Speech)

York hercege dadogott. Csak így egyszerűen, és ezt persze egy idő után királyi minőségében tette VI. György néven. A rádió tömeges elterjedésével egy királytól már nem csak azt várta el a nép, hogy megjelenjen prominens eseményeken és integetés közben mosolyogjon. A rádió elterjedésével azt várták, hogy a nemzet hangja legyen, hogy beszédeket mondjon, hogy a rádión keresztül közvetlenül a házakba, szobákba jöjjön el. Egy király, aki dadog ezekre aligha képes.

Bár nem tervezte, hogy király legyen, beszédhibáját orvosolni akarta, és ezért próbált ki számtalan orvos által kínált lehetőséget és terápiát. Végül egy különc logopédusnál találta meg a megoldást, Lionel Logue személyében. Nem csak a módszerei voltak szokatlanok, de modora is mellbevágó volt egy herceg számára. Nem minden nap hívja egy közember York hercegét, majd később a királyt Bertie-nek. Lionel egy ilyen figura volt. Nem érdekelték a társadalmi kötöttségek, ha egy páciensének gyógyulásáról volt szó.

A király beszédében nincsenek nagy drámák, vagy mindent elsöprő érzelmek. Viszont már az első perctől kezdve képes lehozni egy uralkodót a közemberek szintjére. Az első perctől úgy érezzük, hogy egy közülünk, ő is csak ember és nem valami magasabb rendű dolog. Lerántja az összes misztikumot és mázat róla. Minden olyan hétköznapi – a szó legjobb értelmében.

Nagyszerűen mutatja be a király küzdelmét a beszédproblémájával. Kicsit kitér a környezetére és láthatjuk, hogy milyen események és hatások vezettek VI. György dadogásához. Ezeket csak finoman, alig észrevehetően csöpögteti bele a rendező a történetbe. A fókuszban maga a probléma, annak kezelése, valamint Bertie és Lionel kapcsolata áll. Körülöttük mintha minden más megfagyott volna. Miközben az egész teljesen valóságszagú vannak mozzanatok, amik már annyira idilliek, hogy nehéz beleilleszteni a filmbe. Ott van például a király felesége, Elizabeth. Ez a házasság hihetetlenül mintaszerű. Nincs közöttük semmilyen vita, vagy ellentét. A feleség végletekig támogató. Természetesen nem a király házassága a film fő témája, így érthető, hogy mellőzve van részleteiben, csak már annyira tökéletes, hogy sehogy sem tudom beleilleszteni a valóságképembe.

A film erőssége a színészi játék. Történetében és hangulatában is nagyon erős, de ez mind sehol sincs ahhoz képest, amit a színészek nyújtanak a vásznon. Colin Firth az első pillanattól kezdve együtt él a szerepével. Mintha szétválaszthatatlanok lennének. Egyetlen másodpercre sem merült fel bennem a gondolat, hogy most csak játszik és ez nem valóságot látom. Leírhatatlan élmény, amit a vásznon nyújt. Mellette Helena Bonham Carternek és Geoffrey Rush-nak sem kell szégyenkeznie. Mindketten kitesznek magukért. Helena Bonham Carter finom cinizmusa és szarkazmusa nagyszerűen átjön. Colin Firth olyan parádés alakítást nyújt, hogy többiek csak haloványan pislákolnak mellette, így a mellékszerepben feltűnő Michael Gambon vagy Guy Pearce épphogy csak említésre kerül.

Bármennyire is komoly a film hangvétele mégis sikerül belecsempészni néhány jelenetet, amikor bizony mosolyra húzódik a szánk. Ez a pár mozzanat nagyon sokat dob az összképen. Egy jó filmet kiemel a tömegből és rögtön a nagyon jó jelzőt akasztjuk rá. 9/10. A 12 Oscar jelölés nem alaptalan.

Bemutató: február 3.

süti beállítások módosítása