Ez a film az iskolapéldája annak, hogyan lehet teljesen kiherélni egy nagyszerű alapötletet. Persze egy Philip K. Dick novella mindig jó alapot szolgáltat, de ez itt most mellékes. Van itt ez a Sorsügynökség, ami az emberi létnél egy szinttel magasabban lévő bürokratikus szervezet. Valahol félúton Isten és a halandó világ között. Arra ügyelnek, hogy minden a terv szerint menjen. Ez a predesztináció már magában is elég alapot adhat arra, hogy érdekes kitöltsenek 2 órát. De nem. Hollywoodnak romantika kell…

A film végig arról szól, hogy van ez a fiú meg ez a lány, akik folyton egymásba botlanak, és nem tudnak egymásnak ellenállni. És közben ott vannak az ügynökök a Sorsügynökségtől, akik mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák ezen szerelem beteljesedését.

Joggal kérdezhetjük, hogy akkor ez egy (gyenge) scifibe oltott romantikus valami? A válasz igen is meg nem is. Igen, mert ezt próbálják meg lenyomni a torkunkon. Film minden képkockáján keresztül próbálják erőltetni, hogy a szerelem mi mindenre képes – még magát a sorsot is megpróbálod legyőzni a lány megszerzése érdekében.

És persze ott van a másik oldal. Az, amit a szereplők folyton hangoztatnak, és ami valószínűleg az eredeti novella lényege is. Vagyis hogy a szabad akarat a lényeg. Az, hogy eldöntheted, hogy te mit akarsz, és hogy a tényleges szabad akarat egy olyan valami, amit meg kell tanulni irányítani. Meg kell tanulni különbséget tenni a szabad akarat látszata és a tényleges szabadság kötött. Ez az értelmezés már sokkal jobban tetszik. Kár, hogy annyira előtérbe nyomják hollywoodi maszlagot, hogy nem nagyon látunk ki mögüle.

A fiú szerepében Matt Damont találjuk. Egészen alkalmas erre a szerepre és bár sosem volt a szívem csücske, de itt nagyon is jól alakít. A lány, Emily Blunt Damonnal szemben harmatgyengén alakít. Amit eddig láttam tőle az egészen meggyőző volt, de itt valami kritikán alulit produkált. Mindegy is, kicsit olyan kellék szerepet töltött be a film alatt. Igaz, hogy a karaktere sem volt túl meggyőző, de ez nem az ő hibája.

Kicsit húztam a szám, mikor láttam, hogy csak szinkronosan vetítik, de végül is elfogadható volt a szinkron. Sőt azt mondanám, hogy egyáltalán nem rontott az élményen. Sehol nem éreztem kínosan rossznak a fordítást és a szinkronszínészek is teljesen rendben voltak. Bár ritkán hallok mostanság szinkront, de az utóbbi években elég nagy hanyatlás van. Lehet ez változni fog ezután? Reméljük, de ettől még maradnak az eredeti nyelvű filmek.

A Sorsügynökség egy gyenge közepes. Egyszer elmegy, de erőteljesen kihagyott ziccer érzése van a dolognak. Csalódás lenne? Nem mondanám. Csak mielőtt neki ülünk felejtsük el, hogy ez valaha egy Philip K. Dick novella volt. 5/10.