Cserhalmi Sára első filmje, a Drága besúgott barátaim szépen mutatja fel azt az egyértelmű tényt, hogy a bizony volt nálunk egy Kádár-kor, és hogy ennek a puha diktatúrának bizonyos elemei – bármennyire is szeretnénk elkendőzni – a mai napig velünk élnek. Az egyik ilyen kikerülhetetlenül aktuálissá váló téma a besúgórendszer, az emberek mindennapjaiba behatoló és őket megfigyelő ügynökök. A levéltárak megnyitásával évekre elbújtatott igazságok kerültek napvilágra, melyek most kezdik kifejteni morális és lelki hatásukat. Lehetetlen, hogy a művészvilág – beleértve a filmeseket is – ne foglalkozzon egy ilyen horderejű témával.
Az ügynökkérdést színpadi adaptációban feldolgozó Magányos Cédrus (Játékszín, Thália és József Attila Színház) még kizárólag a múltba helyezi a történetének idejét, a felszínre bukkanó kérdéseket és problémákat a jelentől eltávolítva próbálja megoldani. Ezzel szemben a hasonló tematikával bíró – először színházban bemutatott (Radnóti Színház), majd Török Ferenc rendezésében filmre kerülő – Apacsok felemásan nyúl a besúgórendszer sajátos tényéhez. Az eseményeket a múltban megfestve jeleníti meg, de felismeri a téma aktualitását és állandó működését a jelenben is. Azaz az Apacsok nyitánya és zárlata kortársi közegbe kalauzol minket és sürgető morális kérdéseit a mi korunkban is felteszi – jelezvén, hogy a téma még nem lezárt. Cserhalmi Sára első alkotása még egy lépést tesz előre. A Drága besúgott barátaim nem történelmi film. Kizárólag a jelenben mutat meg egy morális és szubjektív, lelki válságot.
Czettl Andor (Cserhalmi György) a levéltár megnyitását követően kutatásba fog, hogy kiderítse milyen jelentések készültek róla Kádár-korban. Legnagyobb megdöbbenésére a nevével ellátott mappában egyértelmű utalásokat talál arra, hogy az őt és ellenzékiként működő társaságát megfigyelő ügynök nem más volt, mint az egyik legközelebbi barátja: Pásztor János (Derzsi János). A megrökönyödést követően Czettl azonnal felhívja, hogy beszéljen vele, de János bezárkózott remeteéletet folytatva megközelíthetetlenné válik mindenki számára. Andor megválaszolatlan kérdései így morális válságba taszítják, provokatív lépést tesz annak érdekében, hogy az elkendőzhetetlen igazságot kikényszerítse – újságcikket jelentet meg a témában. János reakciója erre egy cinikus, de határozott tévéinterjú, mely a főszereplő számára szinte vérlázító, talán pont azért, mert az őszinteség csírái lelhetőek fel benne, bár bizonyos kérdéseket továbbra is nyitva hagy. Ki itt a hős, és ki az ellenség? Meg lehet-e valakit ítélni a jelen távlatából múltbéli cselekedeteiért? És vajon kit illet az ítélet joga?
A kortársi közegben játszódó történet állandóan reflektál arra a korra, melynek történései elindították Andor és János jelenkori válságát. A film nyitójelenetében a levéltárba ellátogató főhős leül egy asztal elé, szemben vele egy arctalan hivatalnok. A Kádár-kor sápadt fényű zárkáinak kegyetlenségét és bezártságát idézi, ahogy az arcnélküli, szigorú frizurájú nő sürgető – szinte már-már vallató – kérdéseket tesz fel a zavart Andornak. János betér ebédelni egy Kádár-étkezde nevű ellátóba, miközben a nyomába szegődő, annak idején megfigyelt legjobb barát átveszi az általa annyira gyűlölt szerepet. Azzal, hogy Andor követi János minden lépését, önmagát helyezi a megfigyelő ügynök szerepébe (az alkotó itt jelzi, hogy hasonló helyzetben ő sem cselekedett volna másképp). A mindennapi árulás még Czettl munkahelyén, a szerkesztőségben is megmutatja a foga fehérjét: főnöke (Mácsai Pál) szenvtelen módon, a háta mögött rúgja ki kollégáját, akivel tizenhét éve együtt dolgozott. Cserhalmi Sára szándéka üvölt a filmből: Vedd észre, kedves néző, mindez a mai napig velünk él!
Bár a Drága besúgott barátaim elsőfilmes alkotás, nem jellemzi bizonytalankodás és amatőr esetlenség. Noha a történetvezetés kissé lassú, de mégsem vontatott – sajátos tempója inkább a lélekben mocsárként megülő morális válságot hivatott képviselni a narrációban.
Kiemelendő néhány bátor és ütős képi húzás. Tetszetős a bolti jelenet, melyben János bevásárol a gyerekeivel – pár perc egy hosszú beállításban. Cserhalmi Sára előszeretettel élt a filmképen belül bekeretezett történésekkel (Andor a kutyáját eteti, János a konyhában hallgatja az üzenetrögzítőből érkező szidalmakat), sőt, a hullaházban ez már szinte osztott képmezőt hoz létre – ez a beszűkült látótér frusztráció és szorongás érzését keltette, akárcsak a gyakorta leskelődő pozícióba elhelyezett kamerák.
Az operatőri munka szintén bámulatos – Reich Dániel kitett magáért. Sok szépen kivitelezett képen belüli élesség-áthúzást láthattunk, a fények megkomponálása pedig tovább segítette a hangulati azonosulást. A magába roskadó Andort és Jánost félhomályban, vagy szinte teljes sötétségben mutatja, míg a levéltárban napvilágra kerülő igazságnál a főhős arcába már-már erőszakosan tolakodott be a vakító fény, a látomásos ivászatjelenet hátborzongatóan expresszív. A nyomasztó, feszültséggel és titkokkal teli atmoszféra megteremtése profi a Cserhalmi Sára alkotásában.
Hogy jó volt-e? Nem tudom. Az érzés, ami utána maradt biztos nem. Ebben a filmben nincs feloldozás. A Drága besúgott barátaim bekebelez, megrág és kiköp, hogy aztán nyálas, összegyűrt papírgalacsinként guruljunk az őszi úton imbolyogva elbicikliző, lelkileg megcsömörlött Andor után.
8/10
