Indokína párás, ópiumpipától fülledt vidékeire kalauzol minket A szerető című alkotás, mely ugyanezen címmel rendelkező Marguerite Duras regény adaptációja. A francia-angol-vietnámi koprodukcióban készült lebilincselő film beszél a felnőtté válásról, az érzéki vágyakról, az áthidalhatatlan társadalmi szakadékokról, és persze a szerelemről. Egy dúsgazdag, 32 éves kínai üzletember és egy elszegényedett, zsákutcába jutott családból származó 15 éves, francia lány túlfűtött viszonyáról.

A férfi és a nő – inkább legyünk őszinték: lány – egy kompon találkoznak, ami Saigon felé tart, a férfi figyelmét megragadja a férfikalapban és agyonmosott selyemruhában álldogáló, távolba bámuló lány. Akárcsak megismerkedésük, viszonyuk is sorsszerűen alakul, a lány a kínai szeretője lesz. Erkölcsi korlátait áthágva látogatja a férfi eldugott legénylakását a kínai negyedben, iskolakerülés árán is. A viszonyról hamarosan a lány családja is tudomást szerez, a kínainak pedig az apjához fűződő tisztelet miatt és a hagyományoknak megfelelően érdekházasságot kell kötnie egy gazdag, kínai dinasztia lányával. A kapcsolat kettétörik, de a lángoló viszony által keltett érzelmek tovább működnek mindkét félben.

Kevés filmről tudom elmondani, hogy annyira megragadott volna, mint A szerető. Bár valójában a mű első egyharmada leplezetlenül pornográf (és nem csak szolid softporn-ra célzok itt), de az érzékiség és az erotika egyáltalán nem eltúlzottan közölt, sokkal inkább esztétikusan. Azaz A szerető nem esik a hatásvadász szexfilm hibájába, megmutat, de épp csak annyira, hogy ne váljék pornóvá.

A jelenetek precízen felépítettek, és már ránézésre is nagy költségvetésűek. Rengeteg a totálban kamerázott, nagy apparátusú felvétel. Gondolok itt a statiszták százaira, a kidolgozott jelmezekre és díszletekre. A szerető számos képe festményien megkomponált, ami nagy szónak számít, hiszen 1992-es a film, azaz még nem beszélhetünk jelentős digitális utómunkálatokról (utófényelés, pixelenkénti átszínezés). Mindez javarészt a francia származású rendező érdeme, Jean-Jacques Annaud-é, aki olyan alkotásokat tudhat magáénak, mint A rózsa neve, vagy a Hét év Tibetben.

A színészi játék nem különösen kiemelkedő, de ettől még magával ragadó. Véleményem szerint Jane March – aki a francia lányt alakítja – színészi teljesítménye még elég kiforratlan, egy nagyon tipikus arckifejezést használ az egész film folyamán, ami kicsit unalmassá teszi az egyébként nagy titkokat magában rejtő karakterét. Csírájában már megmutatkozik a tehetség, de még nem bontakozott ki.

A szerető című filmet a megragadó történet miatt elsősorban női nézőknek ajánlanám, akik kedvelik az Egy gésa emlékiratai/A másik Boleyn lány – típusú alkotásokat és nem riadnak vissza az egyértelműen közölt erotikától (persze férfi nézőknek is sok érdekes pillanatot rejthet).

9/10

 Paul Scheuring alkotása nagyobbat és erősebbet ütött, mint gondoltam!

Modern környezet, modern kontextus, de a téma és a brutalitás ősi, barbár kort idéz. Az igaz történet alapján készült film középpontjában egy válogatott csapat áll, akiket pszichológiai kísérletnek vetnek alá, hogy teszteljék az emberi viselkedést és a személyiség átalakulását egy speciális térben. És hogy mi ez a speciális tér? Egy börtön. 14 napig vannak összezárva, távol a külvilágtól mialatt a kísérlet vezetője által kiválasztva őrök vagy rabok szerepét töltik be. Sajátos szabályoknak kell engedelmeskedniük, csak így nyerhetik el a tesztalanyoknak járó fizetést: 14000 dollárt.

Már az itt bemutatott cselekményalap is egy zseniális filmmel kecsegtet, és A kísérlet másfél órája egy percre sem hoz csalódást. Szemtanúi lehetünk, hogy a külvilágban civilizáltan viselkedő tesztalanyok hogyan fordulnak ki saját magukból alig pár nap leforgása alatt. Akár az összezárt patkányok közt, úgy uralkodik el a csapaton az ellenségeskedés, az agresszió és a brutalitás. Új, a társadalom kontrolljától megszabadult birodalom alakul a falak közt, melyben lázongó rabok küzdenek a perverziók által megszállt, hatalmaskodó őrök ellen. Mi a tét? Eleinte a döntés és az akarat szabadsága. A kísérlet előrehaladtával pedig már az élet is. Itt nincsenek jók vagy rosszak. Itt csak a másikon való uralkodás leküzdhetetlen vágya által megrészegült gyenge, vagy éppen túlságosan is erős személyiségek léteznek. Ez pedig gyilkos indulatot és brutalitást szül, ami alól senki sem lehet kivétel.

Paul Scheuring művének zsenialitását nem csak az extrém történet és annak kifinomult adagolása teszi ki. A színészgárda összeválogatása mesteri! A két főszereplő egészen egyszerűen tökéletes választás. Adrien Brody (a rabok oldalán) egy ideig megpróbál a civilizáció normáinak megfelelően viselkedni, ám értékrendje miatt fő lázadónak bélyegzik meg és az állandó megaláztatás és megszégyenítés közepette láthatjuk, amint protagonista karaktere megtörik és személyisége behódol a támadó és védekező ösztönöknek. Ezzel a nézői azonosulásnak annyi. Forest Whitaker, az ellenséges őrök oldalán szintén mesteri alakítást nyújt. Bár én őt eddig csak olyan filmben láttam, ahol pozitív szerepben lépett a vászonra – itt színészi teljesítményének köszönhetően jelenik meg a szemünk előtt a perverziók által vezérelt, pszichopata minidiktátor. Több, mint zseniális!

Kiemelném továbbá a képi világ kifinomult megalkotását. A film végig vibráló neonfényben, vagy félhomályban játszódik. A börtön koszos, színtelen és bezártságot hangsúlyozó világa mellett ez tovább erősíti A kísérlet nyomasztó jellegét. A társadalomból egyre beljebb, zártabb terek felé haladunk, mígnem a végső helyszín maga az emberi elme lesz. Az infrakamerás felvételek pedig a legvadabb pszicho-horrorok kísértetszerű világát idézi.

Megalázó kínzások, megszégyenítések, erőszakoskodások és az indulatok eluralkodása közepette a nézőben egy borzongató érzés lesz úrrá: Vajon én is így cselekednék? A film nem ad kielégítő választ, de felmutat egy lehetséges utat. Talán mi sem állunk az evolúcióban magasabb szinten a majmoknál. Talán ugyanúgy az ösztöneink vezérelnek minket is.

10/10