Egy kertvárosban egy házaspár ül az autójában, amikor a rádió bemondja, hogy a Föld megmentésére tett utolsó kísérlet is kudarcot vallott. Ezzel a felütéssel indít a film. Még három hét maradt a biztos vég bekövetkeztéig, és a társadalom már félig szét is esett.

A világ megsemmisülését vagy inkább megmentését általában egy hős szemüvegén keresztül nézzük, aki a végén megdicsőül, az emberiséget pedig elkerüli a kihalás. Az egyszerű közember szempontjából sosem éljük meg a világvégét. Most itt az alkalom, hogy Dodge utolsó 3 hetét végigkövessük.

Érdekes lenne megnézni, hogy a biztos kihalásnak milyen társadalmi hatásai lennének, és hogy milyen gyorsan és milyen formában épülne le a társadalom. Itt most ebből csak ízelítőt kapunk, inkább a személyes drámákra koncentrál a film. Elsősorban Dodge öntudatra ébredése és Penny-vel való kapcsolata van a főszerepben. Bármennyire érdekes is lenne egy társadalomkritikai vonal, jobb választásnak tartom, hogy egy jellemfejlődéses drámává növi ki magát a film.

A hangulatot az első perctől lassan és tudatosan építi a rendező. Mire a végére érünk, teljesen beszippant a halál biztos tudata, de közben ott van a megnyugvás érzése is – megtaláltuk az élet értelmét. Már nem akarunk elmenekülni a sors elől, beletörődünk az elkerülhetetlenbe. Már majdnem a metróban jártam, amikor kezdett elengedni a film hangulata. Már nagyon régen volt, hogy egy filmnek sikerüljön ennyire beszippantania.

A történetet egy road movie-ba csomagolták. Ahogy lenni szokott, nem a cél volt a fontos, hanem az utazás. A film középpontjában egy lelki utazás van, ahogy hőseink feldolgozzák, hogy ez a sárgolyó nem lesz többé. És ahogy feldolgozzák azt, hogy az életük záros határidőn belül véget ér. Ehhez jó adalék Steve Carell, aki meglepően jól játszik. Kifejezett jól állt neki ez a drámás szerep.

A Seeking a Friend for the End of the World egy kifejezetten jó film. Abszurd alaphelyzete ellenére teljesen átélhető. A nyári blockbuster szezon közepén kellemes felüdülés lehet.

8/10

Míg a világvége el nem választ
r: Lorene Scafaria
Bemutató: 2012. július 26.

Érdekes eredmény születik, ha egy rendező saját magától idéz. Roman Polanski legújabb filmje megrázó, elgondolkodtató alkotás, amiben egy korábbi filmjével, a Kés a vízben-nel sajátos párhuzamok lelhetőek fel.
A Kés a vízben egy 1962-ben rendezett elsőfilmes alkotás. Polanski ezt még hazájában, Lengyelországban forgatta, egészen fiatalon, de első filmhez képest nem jellemzi amatőr túlzsúfoltság és esetlenség. Biztos lábakon álló mű. Sajnos eme filmje után a reménytelen politikai helyzet miatt emigrál, és külföldön ragyogóbb karriert épít (gondoljunk csak a mindenki által ismert A zongoristára).

De hogy mi köze is van ennek a műnek Az öldöklés istenéhez?
Az Öldöklés Istene a Kés a vízben-hez hasonlóan a címével minimum a thriller műfaját idézi fel bennünk, akár a horrorét is. Ám Polanski szinte gúnyosan megtéveszt bennünket mindkét esetben! A filmek zárt szituációs drámák, kevés szereplővel, főként dikcióra és kevésbé az akcióra építve.
A műveket az is egymáshoz közelíti, hogy az adott korra jellemző nemzedéki közérzetet/konfliktust állítják középpontba. Csak ez a Kés a vízben esetében a '60-as években két markánsan elkülönülő generáció: az idősebb, jólszituált, a társadalom hazug szabályait jól ismerő és azoknak behódoló nemzedék; valamint a fiatal, társadalmon kívüli lázadók. Mindezen szembenállás pedig egy nyári vitorlázás történetébe ágyazva, sajátos végkimenetellel.
Az öldöklés istenének esetében ez a konfliktus és a nemzedéki közérzet kicsit összetettebb. A film nyitánya totálból indul, amin sejtelmesen látunk egy agresszív játszótéri jelenetet: két gyermek összeverekedik. Ám a kamera nem megy bele a történésekbe, látszólag csak megfigyel – jelezvén, hogy nem itt kell keresni a film magvát.
A valódi történet csak ezután kezdődik. Középosztálybeli, otthonosan berendezett lakásba csöppenünk, ahol a gyermekek szülei a felvezető incidens kapcsán összeülnek beszélgetni. A markáns, erőteljesen tipizált és kritikusan megfestett karakterek színre vonulnak. Van itt folyton telefonáló, érzéketlen és karrierista (nem éppen családapa) üzletember; a hozzá illő, csinos, szexis, ám hazug és némiképp butuska feleséggel. A másik oldalon meg az uralkodó, már-már pszichopata módon önmagát érvényesítő, 'túlemancipált' anya; és az elnyomásban élő, kevésbé művelt, házasságába belerokkant, whiskyt vedelő apa.

De hol itt az egyensúly? Sehol - Polanskihoz híven. A látszat és a maszkok alól a cselekmény előrehaladtával egyre élesebben bukkannak elő a torz személyiségek és hazug életek. Mi miatt? Mert két kölök összeverekedett? Dehogy, az csak az elindító szál: a történet központjában a felnőttek bábjátéka áll, mely előbb utóbb szükségszerűen nyílt lapokkal kell, hogy folytatódjon - ők a modern társadalom karikatúrái.
A zárlat rendkívül váratlan és nagyon modern: nincs változás. Csak otthagyjuk a lakásban a saját élethazugságaikra rádöbbenő, megkeseredett és léthelyzetükbe belerögzült szereplőket. Feloldozást vagy elégtételt nem ad a rendező.
Ennek megjelenítésére pedig Polanski kiket szerepeltet? Kate Winslet-et (A felolvasó), Jodie Fostert (Pánikszoba), Christoph Waltz-ot (Becstelen Brigantyk), John C. Reilly-t (Chicago). Egyértelműen zseniális színészcsokor, a játékuk pedig magáért beszél!
Ezt a sajátosan művészi alkotást, Az öldöklés istenét főként azoknak tudom ajánlani, akik szeretnek az emberek álarcai mögé látni, élvezik a váratlan és feszült fordulatokat, nyitottak a modern megoldásokra és persze nem bánják, ha borzongató érzéssel kell otthagyniuk a szereplőket!

9/10

Pár név gondoskodott róla, hogy a nyáron várt blockbusterek listáján kiemelkedő helyre ugorjon fel ez a film. A negatív sajtóvisszhang nem sejtetett túl sok jót, de ennek ellenére tudta hozni a szintet az új Pókember. Mégis csak egy nyári kóla szürcsülgetős filmről beszélünk.

Sajnos némi csalódás így is beférkőzött az élménybe a rendező személyében. Marc Webb egy üdítően friss romantikus filmmel mutatkozott be. Egy ehhez hasonló rendezést vártam volna. Egy olyat, ami picit kilóg a tini-hősfilmek sorából, ami picit mer újítani és nem csak a szokásos lapokat keveri másképp. Lehet, hogy ez a nagyköltségvetésű filmek átka?

A film sorban letudja a Pókemberes mondakör összes kötelező körét, csak sajnos mire a végére érünk, már nem sok marad a játékidőből. Éppen csak annyi, hogy a nagy ütközetet megejtsük. Kár, hogy csak ennyi fért a filmbe. Parker belső vívódásáról semmi szó nem esik. A gonosz gonosszá válása egy súlytalan egyperces esemény. Már-már érdektelenségbe fulladna a film, ekkor bedobják Gyíkot, és hősünk jelleme egyik percről a másikra megacélosodik és magára vállalja a város megmentését.

Ha a történet gyengeségeitől eltekintünk, azért találunk olyan részeket a filmben, amik mégis beváltják a filmhez fűzött reményeink egy részét. Andrew Garfield például zseniális választás volt Parker szerepére. Kihozza a maximumot a papírmasé karakterből és megpróbál életet lehelni a filmbe – több-kevesebb sikerrel.

Eltekintve egy-két klisé Pókemberes lengedezéstől, a látvány az, ami megmenti a filmet. A kicsit sötét tónus jól illik a témához. Megint csak kár, hogy a forgatókönyv ennyire semmitmondó és így az eltalált képi világhoz nem párosul eltalált hangulat.

A csodálatos pókember tényleg egy nyári semmitmondó, „nagy melegben jó a hűs mozi teremben ülni” típusú film. Ez persze nem rossz, csak többet vártam. A főszereplőkben és a rendezőben is ott van a potenciál egy jó képregényfilmhez. Ez most nem jött össze, de talán majd a következő.

6/10